2018. február 10., szombat

2.évad - 19.rész


"...én pedig nem is lehetnék hálásabb ezért a tettéért, Brit"


  - Hogy vagy? - kérdi a doki miután kényelembe helyezte magát a székében. Ha minden jól megy, akkor ez lesz az utolsó megbeszélésünk ebben az évben. Holnap tárgyalás van, viszont én egyáltalán nem tartok tőle, sokkal inkább az zavar, hogy anyáékat képtelenség volt lebeszélni arról, hogy eljöjjenek.
  - Nem tudom - vonom meg a vállam - nézz rám, aztán gondolj vissza a hónapokkal ezelőtti énemre, és mondd el nekem mit látsz rajtam - mosolyodom el. - Tudom, hogy ezt csak azért teszed fel, mert köteles vagy rá, viszont én már teljesen jól vagyok. Nem tudom, hogyan sikerült elérned ezt nálam, de ha egy éve valaki megkérdi mennyire félek a szeretlek szótól valószínűleg elmenekültem volna a közeléből és mindenki más elől is, most viszont itt ülök úgy, hogy napon többször is kimondom és már egyáltalán nem rémiszt meg. Boldog vagyok és nyugodt. Elkapták, akiktől tartottam. Harry velem van és már nem akar agyonóvni a szeretetével, azt hiszem ez is egy nagyon nagy lépés. 
  - Akkor ez azt jelenti, hogy a holnapi nappal is teljesen rendben vagy? - tér ki arra a kérdésre, amire tényleg tudni szeretné a válaszom.
  - Nem tartok tőle... mármint, ez nem teljesen igaz, csak nem igazán tudom, hogy fejtsem ki - sóhajtok fel. - Természetesen semmi kedvem kiállni mindenki elé és azokról a hónapokról beszélni az elkövetők, családom, barátaim előtt, de tudom, hogy csak így érhetem el, amit el szeretnék. Tudom, hogy te is és a többiek is arról próbálnak meggyőzni, hogy a szüleinek tudniuk kell a teljes igazságot rólam és az ott történtekről, viszont én nem szeretnék előttük beszélni, képtelen lennék arra, hogy végignézzem, ahogy feldolgozzák azokat amiket mondani fogok. Összeroppannának, és ezentúl teljesen másképpen tekintenének rám. 
  - Minden szülő tudni akarná, hogy mi történt a gyermekével, akkor is ha nehezen lesz képes együtt élni vele. A továbblépés csak akkor fog működni, te ezt még nem értheted, de egyszer mikor majd anya leszel, akkor már teljesen másképp fogod látni az egészet. Ki fogják bírni mindazt, amit közölni fogsz velük, lehetséges, hogy belül összeomlanak, de amint látni fogják, hogy boldog vagy, képesek lesznek elfogadni a múltat és boldogok lenni azért, amit elértél az életedben. Te is pontosan tudod, hogy az elmúlt évek során ők biztosak voltak benne, hogy sosem kapják vissza a kislányukat, viszont most az a lány itt ül előttem csak sokkal komolyabb személyként, aki már felnőtt. Aki képes volt elfogadni mit tettek vele, hogy a szerelem nem mindig rossz, ahogy azt is, hogy ő nem egy pótlék. Ezt mind magadnak köszönheted.
  - Ami egyeseknek apró, mások számára hatalmas lépés, nem igaz? Egyik személynek könnyű elfogadni, hogy szerethetik, aki egyszer már csalódott annak nehezebben megy, akit pedig elraboltak, annak még nehezebben, de végkifejletbe csak akarni kell és minden lehetséges, nem igaz?
  A beszélgetés további részében csak a holnapi napról beszéltünk és a szüleimmel való beszélgetésről, hiszen mindketten tisztában vagyunk vele, hogy arra akkor is sor fog kerülni, ha én nem szeretném. Tudniuk kell mit érzek és nekem is, hogy ők mit gondolnak az egészről. 
  - Brit, mielőtt még kilépsz azon az ajtón és legközelebb lehet, hogy csak fél év múlva találkozunk, lenne egy ajánlatom számodra - kezd bele, mire visszafordulok. - Andrew-val sokat beszéltünk erre, eleinte mindketten azt hittük, hogy nem a legjobb ötlet, de az idő során, ahogy fejlődtél arra gondoltunk, hogy talán mégis felajánlunk neked egy állást, itt. 

***

  Még nem igazán emésztettem meg az előbb hallottakat. Hogy én itt dolgozzak? Képes lennék erre? Úgy érzem, hogy igen. Szeretném ezt csinálni? Valószínűleg, hiszen ha én túlvészeltem, akkor azt jelenti, hogy másoknak is képes vagyok ebben segíteni, vagy legalább bíztatni őket, hogy menni fog. Nem így képzeltem el a jövőmet, gimnazistaként, de azt hiszem el tudnám fogadni. 
  A kapun kilépve, Harry felkapja a fejét, majd mosolyogva mér végig, aztán aggódó pillantással jutalmaz. Még szép, hogy észrevette. Jobban ismer mindenkinél, és úgysem terveztem előle eltitkolni, mivel szükségem van a véleményére. 
  - Mi történt? - fogja meg a kezeim, amint elé érek. - Jól vagy?
  - Harry, ha hagynál szóhoz jutni, akkor elmondanám, hogy jól vagyok, egyszerűen csak meglepődtem - nevetem el magam. - Értékelem az aggódásod, viszont nem kell mindig rosszra gondolni, mivel már hetek óta jól vagyok és ezt te tudod a legjobban. 
  - Jó, tudom, hogy túlreagálom, de fontos vagy nekem és az elmúlt hetekben nem igazán jöttél ki ilyen tekintettel azon a kapunk - túr a hajába. - Üljünk be, aztán mondd el mi az ami ennyire megdöbbentet, rendben?
  Miután mindketten beültünk éppen azon gondolkodom, hogyan kezdjek neki a mondandómnak. Jelentsem csak ki, vagy vezessem be. Egy részem attól tart, hogy Harry talán nem fog ennek az egésznek örülni és nem akarja majd, hogy elfogadjam, amit részben meg is értenék.
  - Brit, kezd már el, mielőtt valami rosszra fogok gondolni - sóhajt fel, felém fordulva.
  - Állásajánlatot kaptam - jelentem ki, kertelés nélkül. - Andrew-val úgy gondolják, hogy jót tenne nekem, ha bántalmazottaknak tartanék csoportterápiát, vagy olyan személyekkel beszélnék meg közös találkozót, akik nem mernek idegenek beszélni a történtekről, akik szeretnék ha a másik fél megértené miről beszélnek, és mivel én is átéltem, olyan személy vagyok. Csak azt nem tudom, hogy képes lennék-e ezt csinálni, szeretném, de mi van, ha összeomlok tőle?
  - Hűha - lepődik meg. - Erre nem számítottam. Viszont arra nem gondoltál, hogy ezt az ajánlatot sose tették volna fel, ha nem éreznék úgy, hogy képes vagy rá? Nem tudom, hogy én személy szerint örülnék ennek az állásnak, viszont azt tudom, hogy csodás lennél benne. Az utóbbi időben megváltoztál, másképp látod a helyzeteket és képes vagy önbizalmat adni a másik személynek, ezt már akkor is kezdtem észrevenni, amikor Louis minden napján a nyakunkon töltötte. Ha te úgy érzed szeretnéd megpróbálni, akkor én melletted leszek és támogatlak majd. Ha pedig nem, akkor sincs semmi gond, hiszen ez az jelentené, hogy mindig otthon lennél, vagy velem jöhetnél koncertezni.
  - Ezt már megbeszéltünk - nevetek fel. - Nem fogsz eltartani, sosem engedném meg, hosszabb időn át. Gondolkodom rajta, és azt hiszem itt az ideje anyáékkal is tisztázni ezt az egészet. Úgy érzem, hogy nem lenne jó, ha a holnapi tárgyaláson hallanák az egészet, lehetséges, hogy még ma el kellene nekik mondanom, viszont szeretném, ha te is ott lennél. Nem kell beszélned, semmit sem kell tenned, de tudod, hogy mikor mire van szükségem.
  - Ezt nem kell kérned Hercegnő - rázza meg a fejét, majd áthajolva nyom egy lágy csókot az ajkamra. - Akkor a ma estét a családoddal töltjük, és én végig fogni fogom a kezed, míg beszélsz.

***

  Már egy órája ülök a szüleim kanapéján, miközben úgy szorítom Harry kezét, mintha az életem múlna rajta. Eddig még nem igazán tértem rá a lényegre, sokkal inkább csak húzom az időm, de ezért senki sem hibáztathat. Nem könnyű erről beszélni, főképpen nem a szüleim előtt. Igaz Harry előtt sem volt az, de ő teljesen máshogy tudta meg a dolgokat, neki igazából nem kellett bevallanom mi minden történt azon a helyen, hiszen Libby miatt tudta, vagy legalábbis sejtette, de ők nem és én nem tudom, hogy a francba közöljem mindezt velük, anélkül, hogy mindketten össze ne roppannának. Hiába voltam szemét velük az elején és löktem el őket folyamatosan, amikor ott akartak lenni nekem, szeretem őket. Azt akarom, hogy ezt ők is tudják, bár az utóbbi időben szerintem észrevették, hogy máshogy viselkedem, és próbálom helyrehozni a hibáim. Viszont az egyik legnagyobb hibám úgy látszik még mindig képtelen vagyok rendbetenni. Nem vagyok képes mindent megosztani velük, pedig tényleg szeretném.
  - Mély levegő, Hercegnő - hajol a fülemhez Harry - ügyes vagy, csak végy egy mély lélegzetet - suttogja.
  - Szívem, jól vagy? - kérdi aggódó hangon anya.
  - Persze, csak adj egy percet és folytatom - sóhajtok fel.
  - Itt vagyok veled, minden rendben lesz - szorítja meg a kezem Harry. - Ők szeretnek téged, és ezen semmi sem változtathat - húz magához. - És én is szeretlek, na meg hihetetlenül büszke is vagyok, hogy képes vagy beavatni őket, pedig hidd el, el tudom képzelni milyen nehéz lehet - nyom egy puszit a hajamba.
  Látom, ahogy anya és apa egymásra néznek, és halványan elmosolyodnak. Imádják Harryt és ezt egyáltalán nem is tagadják, én pedig boldogabb nem is lehetnék tőle. Lehetséges, hogy eddig nem igazán érdekelt mit gondolnak az adott barátomról, viszont most nagyon is számít a véleményük. Azt akarom, hogy ők is kedveljék azt a személyt, akit én szeretek. Ha belegondolok ők már a kedvetektől fogva így éreztek Harry iránt, és hiába szeretném tagadni már akkor tudtam, hogy sokkal több számomra, mint egy barát, amikor a találkozásunk után Andrew összehozott minket. Megbíztam benne, hiába hittem azt, hogy soha többet nem leszek rá képes.
  - Szeretlek - pillantok fel rá a pilláim alól. Kínosan kellene érezzem magam, hiszen a szüleim itt ülnek alig két méterre tőlünk, de nem teszem, örülök, hogy ők is hallhatják, sőt mindenkinek el szeretném mondani, hogy mennyit jelent számomra ez a pasi, itt mellettem. - Tudom - fordítom fejem a szüleim felé - eddig sem igazán voltatok oda a hallottakért és ezután még annyira sem, de tudnotok kell, hogy jól vagyok és azok a dolgok, amik történtek az életem részei, viszont már képes vagyok elfogadni őket és megbirkózni velük, hála neki - kulcsolom össze kezem Harryével. - Nem szeretném, hogy másképp tekintsetek rám vagy viselkedjetek velem, hiszen én még mindig az a lány vagyok, aki voltam, talán csak kicsit komolyabb - teszem hozzá.
  - Szívem, szeretünk téged és ezen semmi sem tudna változtatni, nem kell félned mi itt leszünk neked, mindig.
  - Tudom - suttogom, majd lassan folytatni kezdem a mesélést. Elmesélem, hogy kerültem arra a helyre, mi történt ott velem az első napokban, majd azt is hozzáteszem, hogy a barátom a szemem láttára ölték meg, mert gyáva volt. Ezeket a részeket még Harrynek sem meséltem el ilyen részletesen, sőt a Libbyvel együtt töltött időről nem is nagyon akartam, hogy tudomást szerezzen. Tényleg elég jó viszonyban voltunk, ismertem. És az utolsó pillanatig azt mondhatom, hogy mellettem állt.

  "Nyöszörögve mozdítom meg a testem a dohos matracon. Az utolsó sérülésem lehet, hogy napokkal ezelőtt szereztem, viszont még most sem vagyok képes normálisan levegőt venni. Persze ahhoz, hogy egy kicsit is könnyebb legyen a gyógyulás, szükségem lenne egy kényelmes ágyra és normális szobára, amin nem kell még legalább négy másik személlyel osztoznom, akik szintén alig élnek. De hát mi azt nem érdemeljük meg, hiszen mi még mindig nem hódoltunk be nekik, és ha engem kérdeznek ez soha az életbe nem is fog megtörténni. Előbb öletném meg magam, minthogy hagyjam, hogy azt tegyenek velem, amit csak akarnak.
  Elképzelésem mennyi ideje lehetek itt, de már biztosan több, mint fél éve. Nem mondhatnám, hogy bármelyik lányban megbízom ezen a helyen, viszont van valaki. Valaki, akivel napokkal azután találkoztam a pihenőben, hogy idekerültem. Súlyos sérülésem volt, de ő sem nézet ki tőlem jobban mégsem ejtett egy könnycseppet sem. Erős volt, vagy egyszerűen már feladta a harcot, ezt hittem róla, egészen addig míg meg nem ismertem. Libby egyáltalán nem adta fel és törődött bele a sorsába, egyszerűen csak volt egy terve. Kívülről teljesen olyannak tűnt, mint a legtöbb kurva ezen a helyen, viszont én tudtam mi jár igazából a fejében. Tudtam, hogy azzal, hogy behódol nekik, csak el akarja érni, hogy kikerüljön innen. Bíztatott, hogy sosem adjam fel a harcot, mert ha egyszer megteszem, akkor sose leszek képes újra a tükörbe nézni, anélkül, hogy undorodnék magamtól. Éppen ezért vagyok még mindig egy kezelhetetlen fruska. Nem érdekel, hogy mennyire fáj, engem nem fognak betörni. Megtanultam küzdeni, egy idő után már sírhatnékom sem támad a verések után. Részben beletörődtem a sorsomban, másrészt viszont sosem adom fel a harcot ellenük.
  Napok teltével úgy látom, hogy nem csak az én bűneimért kapok verést, hanem a többiekét is magamon viselem, akiket nem bánthatnak a sérüléseik miatt. Panaszkodhatnék miatta, de mi értelme lenne, ígyis úgyis megvernének, mert nem azt teszem, amit ők szeretnének, szóval inkább befogom és tűröm, ugyanis szerintem én sosem kerülök ki erről a helyről, úgy néz ki én inkább a bokszzsákjuk maradok. A sorson nem lehet változtatni, viszont Libby szavai mindig velem maradnak majd. Nem fogom feladni, nem csak azért, mert ő ezt kérte tőlem, hanem azért is, mert nem vagyok az a személy, akinek parancsolgathatnak. Leszarom mivel jár, előttem csak egy cél lebeghet, pontosabban kettő. A halál vagy a szökés. Semmi más.
  - Brit - hallom meg Libby halk hangját, mire lassan kinyitom a szemeim. - Nagyon rosszul nézel ki - néz végig rajtam szomorúan. - Enned kell egy kicsit, hallod? - ül le mellém az ágyra, majd a kezében lévő tálat az asztalra helyezi, miközben engem próbál felültetni. - Még mindig nem jött rendbe? - kérdi dühösen.
  - Úgy nézek ki, mint akinek megkegyelmeztek? - kérdem nevetve. - Tudod jól, hogy az az állat minden csak nem elnéző - vonom meg a vállam, elhúzva szám a fájdalomtól. 
  - Sosem láttam még ilyen erős lányt, mint milyen te vagy, de ígérem, hogy hamarosan vége - mosolyodik el.
  - Tervezel valamit? - szalad ráncba a homlokom. A szobában senki sem figyel ránk, szóval nem igazán aggódóm azért, hogy bárkinek kedve lenne kitálalni a többieknél pluszpontért cserébe.
  - Nem - rázza meg a fejét, de én valamiért mégsem hiszek neki. - Két nap múlva úgyis leadnak, mit érnék vele? De szeretném, ha te nem lennél olyan gyáva, amilyen én voltam. Ha esélyed lesz rá, ne állj meg csak fuss, míg biztonságban nem leszel, ígérd meg nekem - nézz a szemeimbe. 
  - Miért vagy ilyen furcsa? - szalad ráncba a homlokom.
  - Nem vagyok az, egyszerűen csak utálom, hogy itt kell hagyjalak - sóhajt fel. - Lehet, hogy nem érted miért féltelek ennyire, de úgy érzem, mintha a kishúgom lennél, akire vigyáznom kell, pont mint az öcsémre - szomorodik el - nem akarom, hogy soha többet ne láthassalak titeket, de ha odaadnak neki, akkor ez fog történni, de tudnom kell, hogy te mindent meg fogsz tenni annak érdekébe, hogy kiszabadulj és hazajuss.
  - Sosem fogom megadni nekik azt az örömöt, hogy engedelmeskedni fogok, ezt megígérhetem. És azt is, hogy amint esélyem lesz rá, megszököm innen, ha megélem azt a napot - adom a tudtára.
  - Így lesz, méghozzá hamarosan. 
  Biztos vagyok benne, hogy tervez valamit. Nem vagyok hülye és ezt ő is pontosan tudja. Sosem ígértetné meg velem, hogy szökjek meg, amint esélyem lesz rá, ha nem forgatna valamit a fejében. Viszont nagyon remélem, hogy ezzel nem fog magának ártani. Nem szeretném, hogy párunknak azért sikerüljön megszöknie, mert vele történt valami. Megérdemli, hogy újra láthassa az öccsét és boldog lehessen. Annak ellenére, hogy ez a hely maga a pokol, és mi mind bűnben élünk, ő az egyetlen akiről el tudom képzelni, hogy egy angyal született újjá benne. Ő a mi védőnk, és ha egyszer kikerülök innen biztosan neki köszönhetem majd, ahogy azt is, hogy sosem törtem meg.


***

  Tisztában vagyok vele, hogy a mi búcsúnk csak annak köszönhető, hogy ők ketten Kittel ilyen jól kijönnek. Kétlem, hogy bárkinek megengednék, hogy elbúcsúzzon valakitől, hiszen még kapcsolatot sem lett volna szabad senkivel sem kialakítanunk, az urainkon kívül. Másokat keményen megvertek, ha kiderült róluk, viszont mi ketten sosem kaptunk érte, és valamiért az az érzésem, hogy Libby tett érte. Ő tett valamit, hogy engem megkíméljen és ezt már sosem köszönhetem meg neki. 
  Egy órája vitték el, itt pedig azóta pokoli dolgok történnek. Úgy látszik az ő távozása mindenkiben felébresztette a benne lakozó ördögöt, aki eddig valami miatt pihent. Percek óta hallom, ahogy a körülöttem lévő lányok sikoltanak a fájdalomtól. Én pedig egy hang nélkül tűröm a kínzásom. Persze az arcomon végigfolyó könnyeket nem tudom megállítani, viszont azt még igen, hogy felzokogjak előttük. Éppen eléget fogok sírni, ha egyszer kijutok innen, akkor mindent kiadok magamból, addig viszont csak gyűjtögetni fogom őket.
  - Miért vagy te ilyen kibaszott nehéz eset? - mordul rám Derek. - Soha nem volt még ilyen kurvánk, aki ennyire képtelen betartani a szabályainkat!
  - Azért, mert én nem vagyok kurva! - csattanok fel.
  - Én a helyedbe, inkább befognám ribanc! - kever le egy pofont. - Tudod minden sokkal szebb is lehetne, ha teljesítenéd, amit kérünk tőled. Te is sokkal boldogabb lennél és a mi agyunkat sem csesznéd fel ennyire folyamatosan.
  - Soha. Az. Életben.
  Nem érdekel, hogy mit ígérnek. Semmit sem mondhatnak, amivel elérhetnék, hogy meggondoljam magam. Bízom Libbyben, megtanított erősnek lenni és ha ő azt mondja, hogy hamarosan itt az idő, akkor én teljesen el is hiszen neki.
  - Most meg mit vigyorogsz? Talán élvezed, hogyha vernek? - vonja fel a szemöldökét.
  - Csak elképzelem, hogy lecsuknak titeket. Az lesz életem egyik legszebb napja - motyogom fájdalmaimmal küszködve.
  - Előbb halsz meg, minthogy minket elkapjanak! - jelenti ki ellenmondást nem tűrő hangon.
  Délután van, annak ellenére, hogy alig érzem bármimet és a bordáim ismét rettenetesen fájnak érzem, hogy történt valami. Biztos vagyok benne, hogy valami nincs rendben, különben nem lenne ilyen nagy a nyüzsgés. Libby ma került el ahhoz a pszichopata pasihoz, talán ő tett valamit, ahogy ígérte? 
  Kit rohadt ideges feje jelenik meg a szobában, és egyenesen felém indul. A hajamnál fogva felállít, mire én még csak fel sem szisszenek, majd dühtől csillogó kék szemeivel az enyémbe nézz.
  - Libby eltűnt, te pedig el fogod nekem mondani, hogy hová ment! - jelenti ki, miközben kifelé cibál a szobából."

  Tényleg nem akartam anyáékat terhelni a részletekkel, viszont miután belekezdtem már képtelen voltam abbahagyni, annak ellenére sem ment, hogy Harry keze teljesen ellágyult az enyém fogásában. Biztos vagyok benne, ha én nem szorítanám ilyen erővel, akkor már rég elengedte volna. Tudom, hogy neki sem volt könnyű végighallgatni ezt az egészet, de bízom benne, hogy képes lesz feldolgozni. El kell fogadnia, hogy közel álltam Libbyhez, ahogy azt is, hogy sok mindent köszönhetek neki, ami egyben kincs és pokoli fájdalom is, de megérte.
  Fél órával később, amikor a szüleimet képes voltam megnyugtatni, hogy már teljesen jól vagyok és a holnapi nappal képes leszek lezárni magamban a történteket, Harry kezét fogva vezettem be a régi szobámba. Csak akkor voltam képes elengedni őt, amikor háttal az ajtómnak dőltem. Nem akartam őt elveszíteni azért, mert ezt sosem mondtam neki el. Szükségem van rá, neki pedig meg kell értenie, miért nem tettem.
  - Harry? - szólaltam meg alig hallhatóan. Még csak fel sem emelte a fejét hangomra, én pedig egyre inkább kezdtem pánikba esni.
  - Tessék? - szólalt meg pár perc múlva.
  - Én csak... - remeg meg a hangom. - Nagyon dühös vagy rám? - kérdem félénken.
  - Már miért lennék az? - terem előttem. - Brit, amit mondtál tényleg sokkolt, hiszen most sok apró fekete kocka kitisztult, de sosem lennék képes haragudni rád, mert eddig eltitkoltad. Megértem. Tényleg, csak azt hiszem szükségem van egy kis időre, míg feldolgozom, de itt vagyok neked - húz magához. 
  - Sajnálom - suttogom a mellkasába. 

***

  Ma reggel volt a tárgyalás, én pedig azóta képtelen vagyok megszólalni. Csak szorosan ölelem magamhoz a párnám, miközben teljesen elzártam magam mindenkitől. Pánikba estem, az elmém egyszerre lepték el a már megtörtént események. Tudtam, hogy bajom lesz a találkozásból, de nem hittem volna, hogy ekkora. Bízni akartam benne, hogy képes vagyok a szemükbe nézni és belevigyorogni mindannyiuk képébe, élükön Derekkel, de nem ment. Összetörtem. Egyikük sem azt az erős lányt látta, akit szerettem volna, hanem egy teljesen összetörtet. 
  Egy tenyeret érzek a vállamon, mire sikoltva ugrok fel a kanapéról. Annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele egyikük sem lehet az a fogvatartóim közül, mivel örökre börtönbe kerültek az emlékeimből még nem sikerült kizárnom őket.
  - Brit, nyugodj meg, csak én vagyok az - szólal meg Harry lágyan, de képtelenség nem észrevenni a hangjában lévő aggodalmat és fájdalmat. - Csak hoztam neked teát, idd meg kérlek, jó? - teszi le az asztalra. - Én a konyhában leszek, ha szükséged lenne rám - teszi hozzá, majd elindul.
  - Nem, nem maradsz itt velem? - csúszik ki a számon kétségbeesetten a kérdés. 
  - Dehogynem, csak nem akartam, hogy azt érezd a terhedre vagyok a segítségemmel - lép oda hozzám.
  - Maradj itt velem, és ölelj magadhoz, míg vissza nem térek hozzád, kérlek - suttogom.
  - Amit csak szeretnél, szerelmem - húz magához. 
  Csak órák múlva térek magamhoz Harry mellkasán, miközben ő még mindig az oldalam simogatja. Elképzelésem sincs mennyi idő telhetett el, de abban biztos vagyok, hogy egy tapodtat sem mozdult mellőlem mióta leült. Nem mondhatom azt, hogy teljesen kizártam mindent a fejemből, de már sokkal jobban voltam, mint miután hazajöttünk. 
  - Köszönöm, hogy itt maradtál velem - suttogom felemelve a fejem. - Tudom, hogy nem lehetett valami könnyű újraélni az összeomlásom, de jól leszek, napokon belül. Ígérem. 
  - Tisztában vagyok vele, Brit - nyugtat meg. - Csak nehezemre esett, de nem itt lenni melletted. Azt akartam, hogy tudd itt vagyok, de féltem, hogy csak megijesztenélek vele téged, szóval megvártam míg te kéred tőlem, és elhiheted, hogy ez volt életem legnehezebb dolga.
  - Szeretlek - suttogom, miközben egy puszit nyomok az állára.
  - Én is szeretlek - hajol le hozzám, hogy egy lágy puszit nyomhasson a szám szélére. - Mindketten rendben leszünk és túljutunk ezen, hiszen mindkettőnk vágya teljesült. Ezért küzdöttünk hosszú idő óta, és most végre mindannyian el vannak zárva a külvilágtól, a lányok kinn vannak és Libbynek köszönhetően, te is itt vagy nekem.
  - Tényleg kedveltem őt, Harry. Néha úgy éreztem elvettem tőle valamit, amiatt, hogy veled vagyok, de rájöttem, hogy ez nem így van. Neki köszönhető, hogy mi ketten találkoztunk - sóhajtok fel.
  - Igen, sok mindent köszönhetek neki, de leginkább azért vagyok hálás, hogy mi ketten találkozhattunk, általa. Mert megmutatta nekem, hogy képes vagyok szeretni és gondoskodni másokról, anélkül, hogy én újra összetörnék. Ő téged adott nekem, én pedig nem is lehetnék hálásabb ezért a tettéért, Brit.

Sziasztok! Rég volt rész, de nem fogok mentegetőzni, hiszen ha akartam volna lett volna időm írni. De most itt az új rész, és jövőhéten érkezik az epilógus is, ez biztos. Remélem tetszett ez a rész, és várjátok mit tartogatok a végére, mert azt a részt lesz a legnehezebb megírnom. Nagyon érzelgősre szeretném, de nehéz lesz olyan hangulatba kerülnöm, tanulás közben, viszont megígérhetem, hogy nem fogom feladni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése