2.évad - 16.rész

"Kérésed számomra parancs, Hercegnőm!"

  Hogy mi a legnehezebb egy ember számára, aki beteg? A beismerés. Beismerni, hogy valami tényleg nem okés és egyedül képtelen rajta változtatni, segítségre van szüksége. Én ezt már megtettem egyszer, de az sem volt az igazi, mivel csak részben fogadtam el, hogy egyedül képtelen vagyok ellene bármit is tenni. Most viszont rájöttem mi a gond és teszek is annak érdekében, hogy minél hamarabb megszabadulhassak tőle. Egy hónapja jöttem vissza Harry-hez, de a kapcsolatunk még nem a régi. Nem azért, mert én vagy ő nem szeretnénk, hanem mivel úgy látom jobbnak, ha lelassítunk és előröl kezdjük az egészet. Néha hozzábújok és a gyengébb pillanatokban kicsit messzebb is tolódik a helyzet, de azóta a reggel óta, hogy a rendőrség szólt neki a fejleményekről nem feküdtünk le egymással. 

  És mi vezetett rá minderre? Kezelésre járok, de nem ismerőshöz. Andrew-nak sosem lennék képes teljesen megnyílni, mert hiába van ott a titoktartás, a családomnak azt is elmondaná, amit megkérnék, hogy hallgasson el előlük, mert fontos vagyok neki és szeretné, ha minden rendben lenne velem, viszont Lana egyszer sem tett ilyet, mivel én csak egy betege vagyok, akit erős csapás ért, amiből nehezére esik kilépni, még akkor is, ha már úgy látszik, hogy sikerült, mivel amíg visszaesel valami mindig ott marad, ami elbassza az egészet a végére. 

  Emlékszem, hogy az első megbeszélésen szinte meg sem szólaltam, sokkal inkább ő beszélt, én pedig csak bólogattam és néha igennel vagy nemmel válaszoltam, de más semmi. Aztán a második találkozón már én is beavattam néhány dologba, Harry-vel kapcsolatban. És így haladtunk egészen az ötödik találkáig, ahol már mindent tudott. A félelmem, az okát, amiért képtelen vagyok neki hinni és elkezdtük a próbálkozásokat. Először mesélnem kellett neki a barátomról, nem vált be, csak rosszabb lett. Utána azt mondta, hogy gondoljam át a dolgokat, amik eddig történtek közöttünk és lássuk mi jön ki belőle. A válasz egyszerű, hogy pótlék vagyok, hiába van egy részem, ami tisztában van vele, hogy ez nem igaz. Viszont a harmadik ötlete bevált, vagyis eddig én így látom. Kezdjük előröl az egészet. Menjünk randizni, ismerjük meg egymást és szórakozzunk. Azt hittem ebből sem lesz semmi, mivel elvileg ismerem Harry-t, de tévedtem. Sok új dolgot megtudtam róla, azok mellé, amit már eddig is sejtettem, ahogy ő is rólam. Közelebb kerültünk egymáshoz és képes vagyok mosolyogni mellette, őszintén.

  Persze még mindig gondolok Libby-re és a múltjukra, de valahogy már nem zaklat fel annyira, mint hetekkel ezelőtt. Féltem a szerelemtől és annak jelentésétől, még most is félek, de már nem olyan erős az érzés, mint volt. Kezdek rájönni arra, hogy hiába vertek át már egyszer, az nem azt jelenti, hogy minden pasi megtenné velem azt, amit ő. Harry teljesen más, mint ő volt és sosem próbál rámerőltetni semmit sem, amit valljuk be ő  nem egyszer tett, de én akkoriban nem vettem észre. 

  Hinni akarok neki és bízni benne, amit egy részem már sikeresen véghez is vitt, viszont még mindig kétségem van, de dolgozunk rajta, és én úgy érzem egyre jobban megy, még egy két találka és szerintem már egyedül is menni fog. Akarom ezt az egészet. Tényleg, minden porcikámmal, éppen ezért leszek azon, hogy ez sikerüljön. Szeretem őt és hamarosan el fog jönni az a pillanat, ismét, amikor képes leszek a szemébe mondani a bűvös szót.
  Az ajtó felé pillantva ijedten veszem észre, hogy társaságom van. Harry vigyorog rám, már kevésbé göndör fejével. Ugyanis egy hete levágatta a haját, amit egy részem sajnál, hiszen imádtam a hosszú, göndör tincseit, viszont egy másik részem imádja ezt az énét. 

  - Miért nézel rám így? - kérdi beljebb lépve a szobámba.

  - Csak még nem szoktam meg az új embert, aki előttem áll - ülök fel az ágyban. - Tudod mióta ismerlek hosszú hajad volt és most kicsit nehezemre esik nem arra gondolni, hogy egy jó ideig nem túrhatok majd bele.

  - Hízelgő, de Brit azért még nem annyira rövid az, hogy ne lehessen beletúrni - nevet fel. - Bármikor megteheted, amikor csak szeretnéd.
  - Igen, azt mindjárt gondoltam, hogy neked nem lenne ellenedre, de annak még nincs itt az ideje, és ezt te is tudod - mosolygok rá. - Azért annyira könnyen még nem megy az életem, csak haladok vele - adom a tudtára.
  - Tudom, és büszke vagyok rá, mert megpróbálod és teszel érte, hogy jobb legyen a kapcsolatunk. Azt akarom, hogy bízz bennem és ne kételkedj abban, mikor azt mondom neked, hogy szeretlek, viszont el kell fogadnom, hogy nem könnyű ez neked, mivel egy szeretted vert át, de menni fog, tudom, hogy így lesz idővel.
  Nem tudom, hogy ez a kezelésnek köszönhető, vagy annak, hogy végre önmagam lehetek újra, de másképp látom a dolgokat. Nem vagyok olyan hisztis, nem akarom percenként leharapni Louis fejét, ha átjön beszélgetni, nem gurulok olyan könnyen dühbe, viszont ha Harry-ről van szó gondolkodás nélkül cselekednék azért, hogy ő biztonságban legyen.
  - Figyelj - sóhajtok fel. - Tudom, hogy erről nem lenne szabad beszélnünk, de kérdezhetek valamit? - kezdek bele csendesen, mire ő bólint egyet. - Téged sosem zavart az a dolog, hogy mélyen elrejtve bennem egy részem még mindig szereti azt a srácot, aki átbaszott, hiába okozott nekem annyi fájdalmat?
  - Brit, én tisztában vagyok vele, hogy az első személyt, akit igazán szerettünk sosem fogunk tudni elfelejteni teljesen, hidd el én magam is tudom ezt. Lehet, hogy nem örülök neki, ahogy te sem, de elfogadom. Akkor fontos volt neked, átvert, de az érzés nem szűnik meg sosem. A párok ezért bocsájtanak meg egymásnak, mert a szeretik a másikat jobban, mint gyűlölik azt, amit tettek. Te is tudod, hogy egy részem mindig felé fog húzni, de ez nem jelent semmit, már nem. Nem ő van velem, hanem te. Veled akarok lenni, senki mással és ha te is ezt érzed, akkor nincs miért aggódnom - néz a szemeimbe.
  Ez annyira hihetetlen. Olyan nyugodtan tud róla beszélni, míg én kiborulok, ha csak eszembe jut a tény, hogy Libby mindig az nyomomban lesz, ha róla van szó. Szeretném végre én is úgy látni a dolgokat, ahogyan Harry látja, de még nem megy. Könnyebb, de még mindig vannak kétségeim, amiket először le kell győznöm, de tudom, hogy menni fog, mert szeretem őt, és azt akarom, hogy ezt ő is tudja, hogy én mondjam ki neki, ahogy ő is teszi velem.
  - Én - lassan emelem fel a fejem és nézek rá - én... - próbálkozom. Idegesen harapok az ajkamba, tényleg ki akarom mondani, de nem megy. Hiába tudom, hogy még korai meg akarom próbálni.
  - Nyugodj meg - fogja meg a kezeim. - Nem kell semmit sem mondanod - mosolyog rám - magamtól is tudom. Még korai, de tisztában vagyok vele, hogy egy nap majd ismét ki akarod mondani nekem, és akkor menni fog, csak légy türelmes - lehel egy puszit a kézfejemre.
  - Én csak - motyogom - szeretném, ha tudnád, hogy úgy van.
  Az arcán elterülő mosoly mindent elárul róla. Tudja, hogy szeretem, mert az ember ezt megérzi, viszont azt is tudom, hogy teljesen más, mikor valaki a szemedbe néz és ki is mondja neked azt a bizonyos szót.
  - Gyere ide, hozzám - tárja szét a karjait, mire én gondolkozás nélkül esek közéjük. - Nem kell nekem semmit sem kimondanod, ezt jegyezd meg. Érzem, és nekem ennyi elég. Itt vagy velem, segítek neked és egyre jobbak vagyunk, nekem ez pedig sokkal többet jelent mindennél. Tudod, azon az estén biztos voltam benne, hogy végleg elveszíttettelek téged, és a frász jött rám attól, hogy talán már sosem zárhatlak a karjaimba. - De mindketten itt vagyunk és nem zártál ki, szóval nem kell attól félnem, hogy nem érzel irántam semmit, így nekem ennyi elég - suttogja a fülembe, mire én szorosabban bújok hozzá.
  - Haladjunk ma kicsit tovább - motyogom a mellkasába - nem érdekelnek a következmények, de elegem van ebből - mutatok magunkra, miután elhúzódtam tőle. - Nem elég az, hogy néha megölelsz vagy megcsókolsz... ez kevés, és tudom, hogy te is így érzed.
  - Meglátjuk mit hoz az este, még addig van pár óránk, amit a többiekkel fogunk tölteni - mondja. - A lányok már alig várják, hogy lássanak téged. Nem hittem volna, hogy ennyire megkedvelnek, de nagyon örülök neki, hogy képesek voltak rá. Tudod, lehet erről nem kellene beszélnünk, de én szeretném neked elmondani. El és Libby legjobb barátnők voltak, és most ugyanazt a csillogást látom El szemébe, mint akkor. Boldog. Neki is baromi nehéz volt beletörődni az elvesztésébe, de sikerült és rájött, hogy az élet megy tovább, és megkedvelt téged, hogy én is hónapokkal ezelőtt. Közel fogsz hozzá kerülni, rövid időn belül és nem szeretném, ha megijednél és akarnád magadtól lökni őt, mert szükséged van rá.
  - Tisztában vagyok vele, Harry és nem fogom ellökni, vagyis megpróbálom majd - biztosítom róla. - Viszont azt hiszem le kellene kezdenünk készülni, hacsak nem akarjuk őket így fogadni - nevetek fel.
  - Nekem semmi bajom az öltözékeddel - néz végig rajtam. - De talán nem kellene a többieknek is a pólómban látniuk, úgyhogy igazad van, öltözzünk fel, majd találjuk ki, hogy mivel fogjuk etetni Niall-t az este folyamán - teszi hozzá kuncogva - mivel nem sok minden van itthon.
  - Talán, ha valaki nem lett volna lusta tegnap elmenni vásárolni, akkor most nem lenne ilyen problémánk - vágok hozzá egy párnát, amit ő sikeresen kivéd.
  - Talán elmehetnénk, ma mi ketten. Sokkal jobban tetszik ez az ötlet, minthogy én menjek egyedül, az unalmas, te pedig sokkal jobban tudod mi kell itthonra - dugja vissza a fejét.
  - Listát írtunk, szóval egyedül is menne, de jól van, legyen, adj egy fél órát és mehetünk - állok fel az ágyamról, majd indulok el a szekrény felé.

***

  Harry-nek fél órát mondtam, de már húsz perc alatt el tudtam készülni. Egy gyors zuhany, öltözködés és fésülködés után késznek nyilvánítom magam, ami nem sok lányra jellemző. Ahogy látom ezt még Harry sem szokta meg tőlem, hiszen amikor a konyhába érek ő még mindig farmerben kócos hajjal flangál a kávéját iszogatva.
  Az ajtókeretnek dőlve bámulom, amint sétafikál, észre sem véve, hogy bámulom. Mosolygásra késztet a tény, hogy már el tudom fogadni őt, mint a barátom. Hogy nem kapok frászt, amint valaki kijelenti, hogy együtt vagyunk. Annak ellenére, hogy eleinte mennyire tagadtam a szükségét, igenis igaz. Ha ő nem lenne, én sem lennék itt. Valószínűleg begubózva élném az életem.
  - Te már el is készültél? - dönti oldalra a fejét. - Ó, igaz, neked a fél óra tényleg annyit jelent - nevet fel. - Bocsi, de ezt még nem szoktam meg, és valószínűleg nem is fogom - indul meg felém.
  - Pedig már ideje lenne - mosolygok rá.
  - Gyönyörű vagy - suttogja elém állva.
  - Ezt most nem hiteted el velem - rázom meg a fejem. - Ki sem vagyok festve, tök átlagos vagyok, aki nem szégyell kimenni az utcára smink nélkül.
  - Az lehet, de neked nincs is rá szükséged - fogja meg az álam. - Viszont az előbbit a mosolyodra értettem - hajol hozzám közelebb. - Sokkal többet mosolyogsz mostanában, mint amióta megismertelek összesen. Szeretem a mosolyod - suttogja az ajkamra. - Szeretlek!
  Szemeimet behunyva dolgozom fel a hallottakat, vagyis csak próbálom. Annyira édes, én pedig olyan szemétnek érzem magam, amikor ő elém áll és ilyen szép dolgokat mondd nekem, míg én képtelen vagyok rá válaszolni. Viszont már találtam egy válaszadási lehetőséget, amivel az ő kedvére is tehetek. Ajkam lassan tapasztom az övéire, majd csókolom meg lágyan, amin ő elmosolyodik.
  Egy óra múlva öt zacskóval a kezünkben lépünk be a lakásba. Értem már miért szeret velem jobban társaságban vásárolni, mint egyedül. Ha én nem lettem volna ott, valószínűleg tíz csomaggal több lenne, mint most. A pasik nem tudnak vásárolni, mert minden hülyeséget összevesznek a listán lévő dolgokat leszámítva.
  - Úgy éreztem magam, mintha egy gyerekkel vásároltam volna - dőlök le a kanapéra. - Pedig te már nagyon nem vagy az, vagyis kinézetre nem, de lélekben szinte biztos vagyok benne, hogy egy öt éves srác veszett el.
  - Ez fájt! - kiált ki a konyhából. - Különben is ez nem igaz - pillant rám - egy öt éves srác sosem gondolkozna olyanokon, mint én szoktam.
  - Kérlek kímélj meg a részletektől - nyögök fel. - Az nekem túl sok lenne mára, belőled.
  - Ha most a szívemre hallgatnák, akkor megbüntetnélek, mert ilyet nem szabad csinálni, főképpen nem azzal, akit szeretünk.
  - Egy szóval sem mondtam sosem, hogy így éreznék - nevetek fel.
  - Ott a pont - dől mellém - de mindketten tudjuk, hogy ez hazugság - nyom egy puszit az arcomra.

***

  Két óra elteltével már mindannyian a házban vagyunk. Bevallom fura volt újra látni a többieket, mindenkit újra egyszerre, mivel ez már egy jó ideje nem történt meg. Külön-külön néha benéztek, de mindannyian egyszerre már egy jó ideje nem történt meg. 

  A fiúkkal elég jó a kapcsolatom, annak ellenére, hogy indult minden, bár azt még most sem mondhatom, hogy Louis-val nagy spanok vagyunk, de el tudjuk egymást viselni. A lányokkal teljesen más a helyzet. Jól megvagyunk, viszont néha vannak pillanatok, amikor úgy néznek rám mintha semmi keresnivalóm nem lenne itt, ami persze kicsit érthető, mivel Libby a barátnőjük volt és most már én vagyok itt, ami olyan, mintha átvettem volna a helyét, de én erre sosem lennék képes. Régen lehet ezt gondoltam, de mára már változott egy csöppnyit a véleményem a helyzetről.

  - Minden rendben? - hajol hozzám Harry, mire bólintok egyet, miközben zavartan tekintek felé. - Csak nagyon hallgatag vagy, ami rád nem igazán szokott jellemző lenni, főképpen nem akkor, ha Louis belédköt.

  - Talán csak felnőttem - vonom meg a vállam - kinőttem a gyerekes visszavágásokat.

  - Ezt megkaptad, édes - nevet fel Eleanor. 

  - Azt hittem te mellettem állsz, El - szomorodik el az említett. - De tudjátok mit, engem nem zavar, mert tudom, hogy úgysem lesz képes sokáig visszafogni magát, főképpen ha nem hagyom békén - kacsint rám, mire én csak a szemeim forgatom. 

  - Ne már Lou - nevet fel Niall. - Hány fogadást akarsz még elveszíteni, ha Britről van szó?

  - Tessék? - kapom felé a fejem. - Ugye most csak vicceltek, hogy fogadást kötöttök rám? - nézek végig rajtuk.

  - Egyről már te is tudtál - vonja meg a vállát lazán Louis - amikor azt hittük a vacsorán, hogy nem beszélsz - emlékeztet. - Különben is, neked ezekről nem kell tudni, ez pasis dolog.

  - Remélem te nem vagy benne ezekben a pasis dolgokban - morgom Harry fülébe - mert akkor nagyon dühös leszek - teszem hozzá.

  - Úgy ismersz te engem, mint aki belemegy ilyenekbe? - pillant rám. - Lehet, hogy tudok róla, de sosem csatlakozom egyik félhez sem, megállítani pedig úgysem tudnám őket. Viszont tudod, hogy szeretem, amikor dühös vagy, abból mindig valami jó sül ki - kacsint rám.

  - Menj a francba - nevetek fel, a vállára csapva. 

  Legszívesebben felállnék és elhúznék innen, abban bízva, hogy most bármiben is fogadtak rám, Louis veszíteni fog, de nem leszek a hisztis kislány, aki elszalad, amikor valami nem tetszik neki. Itt fogok ülni és élvezni a többiek társaságát, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy Louis közelében kell legyek hosszabb időre.

  Már a második pohár narancslémet iszom, amikor valaki megkocogtatja hátulról a vállam. Kíváncsian pillantok felé, majd az illetőt látva meg is lepődöm. Mindenki a filmre figyel, így csak Harry-nek tűnik fel, hogy éppen kifelé tartok, annak a személynek a társaságában, akit nem igazán kedveltem meg a hónapok során.

  - Azért hívtál ki ide, hogy... meggyilkolj, míg a többiek figyelme a tv-re irányul? - kérdem tőle, amint letelepedtünk a lépcsőre.

  - Ne légy nevetséges, ha meg akarnálak ölni, azt biztos nem így tenném, eléggé egyértelmű lenne ki tette, én pedig nem hagyhatom cserben a rajongóimat - vigyorog rám. - Tudom, hogy nem vagyunk még mindig jóban, annak ellenére, hogy sejtem valahol mélyen elrejtve kedvelsz. Harry mesélt a barátaidról, és kicsit hasonlítok rájuk, szóval ne is próbáld tagadni, de most beszélni szeretnék veled. Tudod ezt a beszélgetést, minden barátnőjével megejtettem, mivel úgy érzem, hogy egy barátnak ez a dolga, így te sem lehetsz kivétel.

  - Semmi kedvem az exeiről beszélgetni veled, főképpen nem róla Louis - morogom. - Alapból nem is lenne szabad... a terápia miatt. 

  - Nem lesz belőle baj, megígérem. Tudom, hogy mit szabad és mit nem tudod az orromra kötötték, mivel tisztában vannak vele, ha valakinek kicsúszhat valami a száján, aminek nem lenne szabad az én vagyok.

  - Gyorsan essünk túl rajta, mielőtt én tervezném el a halálod ezen az udvaron.

  - Ennek az udvarnak annyi mesélnivalója van, hogy az már csak a sokadik lenne, és úgysem lennél rá képes, tudod ha jól emlékszem Andrew egyszer azt mondta, hogy a légynek sem tudnál ártani - nyújtja rám a nyelvét.

  - Levágom! - fenyegetem meg. - Különben Andrewnak túl nagy a szája, amiből már baromira elegem van. 

  - De most nem róla fogunk beszélni, hanem rólad és Harryről, na meg arról a személyről, akinek a pótlékának képzeled magad - adja a tudtomra, mire én felmordulok. Ezt nagyon nem lenne szabad, és ő is tudja, mi a francnak akar kihozni a sodromból. - Harry és Libby kapcsolata teljesen más volt, mint a tietek. Lehet, hogy úgy indult, de egyáltalán nem volt ilyen. Tudod én őt végig boldognak láttam mellette, persze sokszor aggódott érte, de ez érthető volt... viszont amikor veled látom, megváltozik a véleményen arról, hogy igazán boldog lett volna Libby-vel. Nem azt mondom, hogy nem, de te egy másik szintre vitted ezt a boldogságot. Őt elveszítette, érted pedig bármire képes lenne, tényleg bármire. Ha arra kérnéd, hogy ugorjon egy autó elé, mert te akkor lennél boldog, akkor kétség nélkül megtenné, amit én baromi nagy hülyeségnek tartok, de tudom, hogy milyen az, amikor valaki szerelmes. Én is az vagyok El-be, már hosszú évek óta, és bármit megadnék a mosolyáért. Tudom, hogy te is így érzel iránta, mert mindent megpróbálsz, hogy elhidd téged szeret. Tényleg örülök nektek, nagyon, mivel azon a napon biztos voltam benne, hogy soha többet nem fog a régi önmaga lenni, de sikerült, miattad. Viszont én jóba voltam Libby-vel, közel állt hozzám, és nem szeretnélek erőltetni semmire sem, de szerintem mi is jóban lennénk, ha adnál nekem egy esélyt. Csak egyet, ha nem vállik be, akkor ezt el is felejtjük mit szólsz hozzá?

  - Túl sok az információ - nyögök fel. - De te tényleg azt látod rajta, hogy mellettem boldogabb? - kérdek rá félve.

  - Lenne okom hazudni neked? - vonja fel a szemöldökét. - Csak azt mondom, amit én és Eleanor látunk, és hidd el nekem mindketten elég régóta ismerjük ahhoz, hogy ezt el tudjuk dönteni.

  - Hiszek neked, vagyis... szeretnék, de idővel fogok - motyogom zavartan. - A mi kapcsolatunkat illetve, meglátjuk mi lesz. Igazad van, hasonlítasz a barátaimhoz, de attól még nem azt jelenti, hogy képes is vagyok úgy tekinteni rád - adom a tudtára, miközben lassan felállok, indulásra készen.

  Nem hittem volna, hogy ezért hív ki. Louis ha akar igazán értelmes is tud lenni, aki félti a barátait és bármire képes azért, hogy biztonságban tudja őket, ami baromira tetszik benne. Viszont ha igaza van abban, amit mondott, akkor igazán szerencsés lány vagyok. Gondoljunk csak bele, a fiú elveszíti élete szerelmét, majd az útjába kerül egy újabb összetört lány, aki mellett először csak nyugalmat érez, akire vigyázni akar, majd ez lassan a tudta nélkül érzésé alakul, sok mindent vészelnek át, míg végül a fiú rájön, hogy talán ő neki az igazi és nem az akiről eddig azt hitte, a lány pedig első találkozásra beleszeret, csak ezt még magának sem merné bevallani soha. Igazán kevés. De úgy látszik nálunk alakul. Ha mások is így látják akkor igaznak kell lennie, és nekem ebbe bele kell törődni.
  Visszaérve a nappaliba, Harry egyből rám kapja a tekintetét, én pedig megnyugtatóan mosolygok rá, a tudtára adva, hogy jól vagyok. Mellé ülve, egyből magához húz, majd a hajamba csókol, amit egy általam elejtett sóhajtás követ.

***

  Már igazán késő van, mire ágyba kerülök, viszont egy cseppet sem érzem magam fáradtnak. Valahogy a beszélgetésünk után felfrissültem és jobb kedvem lett, talán erre is szükségem volt a javuláshoz? Talán jóban kellene lennem vele, mert ő tudna segíteni amikor bizonytalan vagyok, jobban mint Li, aki már igazán régóta ismer? Lehetséges, de ez majd eldől idővel.

  - Min gondolkozol? - lép ki a fürdőből Harry, egy száll törölközőben, mire én nyelek egyet. - Mi az? - vonja fel a szemöldökét.

  - Ömm... csak a korábbi beszélgetésen agyalok - adom a tudtára, tekintetem elkapva róla. - Nyugi nincs mitől aggódnod, minden rendben van, sőt azt hiszem szükségem volt rá, csak furcsa.

  - Nem igazán értelek - lép hozzám közelebb. - De ha jól vagy, akkor nekem ennyi elég. Ha valamit elbaszott volna, ma este biztosan kinyírtam volna - morogja az orra alatt, mire én felnevetek.

  - Max, nem beszéltél volna vele egy hétig, de semmi más nem történt volna. Legjobb barátok vagytok, szerinted kibírtátok volna?

  - Igaz, sokkal súlyosabb dolgokat is megbocsájtottam már neki, de ez most nem tartozik ide, viszont azt hiszem mi beszélgettünk valamiről korábban, igazam van?

  Pontosan tudom, hogy mire gondol, de azért biztosan el fogom játszani az ártatlant, akinek fogalma sincs az egészről, mivel tényleg nem tudom, hogy helyes lenne-e ez az egész, ilyen gyorsan. Nem szeretnék egy rossz mozdulatot sem elkövetni, hogy az eddig szépen épített váram összedőljön, mert akkor mindent előröl kell kezdeni.

  - Nekem nem rémlik semmi - gondolkodom el, mire ajkaira mosoly húzódik.

  - Talán eszedbe kellene juttassam a dolgokat - mászik fölém. - Biztos vagyok benne, hogy hamar kitalálnád miről is volt szó - támaszkodik meg a fejem mellett. - Vagy talán abba kellene hagyjam és csak aludjunk, mivel fáradtnak tűnsz - dönti oldalra a fejét.

  - Egyáltalán nem vagyok fáradt - vágom rá.

  - Lebuktál - nevet fel. - Megfogtalak, pedig nem is próbálkoztam igazán, talán nem vonja el ennyire a figyelmed az, hogy csak egy törölköző van rajtam?

  - Szerintem egy kicsit eltúlzod a dolgokat és sokat hiszel magadról, ennyivel engem nem lehet levenni a lábamról - nézek zöld szemeibe.

  - Biztos vagy benne? - miközben egyik kezét lassan levezeti a combomra, miközben végigsimít rajta, aminek a hatására én lehunyom a szemeim. - Ha tényleg nem elég ennyi - hajol a fülemhez - akkor nem bánod, ha ezt teszem - hinti be csókokkal a nyakam - mivel rád úgysincs hatással.

  - Nem nincs - lehelem. - Semmit sem mozgat meg bennem...

  - Igazán? - mosolyog a bőrömre. - Akkor nem értem, hogy miért lettél libabőrös, ha semmit sem ér nálad az érintésem. Talán valami mást kellene kipróbáljak, hogy ez kiderüljön? - emeli fel a fejét, hogy rám tudjon nézni.

  - Talán - pihegem.

  Gondolkozás nélkül esik neki az ajkamnak, mire mindketten felnyögünk. Még szép, hogy egy érintésével képes elérni, hogy akarjam őt, de azért nem fogom magam olyan könnyen megadni neki. Kezeimmel a hajába túrok, ami most teljesen más, mint az utolsó alkalomkor, hiszen sokkal rövidebb, de még így is el tudom érni, hogy a csókunkba morogjon. Teljesen hozzámsimulva csókol tovább, az álam felé haladva, míg én egy percre sem szakítom el kezeim a hajától. 

  Kezei a combomról a hasamra halad, miközben lágy köröket rajzol a bőrömre, én pedig ettől a perctől kezdve tudom, hogy vesztettem. Vesztettem, mert akkor sem tudnék már leállni, ha akarnék. 

  - Akarlak - suttogom alig hallhatóan.

  - Kérésed - csók - számomra - csók - parancs -csók - Hercegnőm!

Sziasztok! Itt egy újabb rész, amire nem kellett olyan sokat várni, mint az előzőre. Remélem örültök neki. Sajnos a blog a végéhez közeleg, még négy rész és az epilógus van hátra, de nem kell aggódni, mivel már készülőben van egy másik Harry sztori, ami teljesen más lesz, mint amiket eddig írtam, megpróbálom magam elengedni benne, bár nem biztos, hogy mindig összejön. A részek is rövidebbek lesznek, viszont ez azt jelenti, hogy hetente tudok majd nektek hozni, viszont amíg ez be nem fejeződik és a másikba előre meg nem írok pár részt, addig csak az Andysre fogok koncentrálni, meg a wattpadon lévő Ashtonosra. Remélem jól telt az első hetetek, akiknek már elkezdődött a suli vagy az egyetem, kitartást a továbbiakban is. Hamarosan jelentkezem!