2017. augusztus 19., szombat

2.évad - 15.rész


Megbocsáthatatlan tett, vagy mégsem?

  Ne! Ne! Ne! Pontosan ismerem ezt a hangot, ezer közül is felismerném bárki hangját arról a helyről. Caleb.  Nem merek megfordulni, annak ellenére sem, hogy ő sosem bántott engem, vagy bárki mást arról a helyről. Ő sokkal inkább csak segített nekünk, amikor annyira gyengék voltunk, hogy levegőt is nehezen tudtunk venni az ütések miatt. De ő sosem járt egyedül, így most sem lehet magányos. Biztosra veszem ha hátra fordulok akkor egy olyan személlyel találom szembe magam, akitől hetekig képtelen leszek normálisan aludni. Nem akarom. 
  - Brit - kapja el a vállam, mire ledermedek. - Hé, muszáj figyelned, nincs sok időnk és neked figyelned kell arra, amit mondani akarok neked, mert fontos. Nem bántalak, sosem bántottalak ezt te is tudod - teszi hozzá miközben maga felé fordít, de én a tekintetem még mindig a földre szegezem. - Hallod, amit mondok? - kérdi tőlem, miközben kicsit megráz. - Brit! - szól rám erélyesebben, mire egyből rá kapom a tekintetem. - Nem bántalak, csak hallgass meg - mondja. - Irtó nagy bajban vagytok. Walker ki akarja nyírni Harry-t és hidd el nekem, hogy meg is teszi, ha nem álltok le. Két személyt is elvett tőle, aki sokat ért neki, és ezt nem hagyhatja büntetés nélkül. Ha nem akarod, hogy a szerelmednek és a barátainak baja essen, akkor mond meg nekik, hogy hagyják abba a kutatást és a lebuktatást, különben mielőtt még elhagynátok New Yorkot Harry egy sikátorban talál végső búcsúra - néz rám komolyan.
  - Ő nem a szerelmem - vágom ra. - Ő... ő csak egy srác, aki....
  - Ez most nem fontos, Brit. El kell innen tűnnötök, főképpen neked, mielőtt elkapnak, mert abban biztos lehetsz, hogy azt sosem élnéd túl, ami rád várna, ha a markukba kerülnél újból, miután megszöktél és te is annak a pasinak a karjaiba kötöttél ki, akiében Libby is.
  - Úgysem vagyok neki fontos, miért nem viszel te magaddal és dobsz oda a többieknek, hogy hamar túlessünk az egészen és végre nyugalomra leljek? - kérdem tőle, mire szemei elkerekednek.
  - Nem tudom, hogy mi történt köztetek, de egyben biztos vagyok, ezt most te sem gondolod komolyan, csak le kell nyugodnod, szóval tűnj el innen te és a többiek is és hagyjátok őket békén, mert ha nem így lesz, akkor sokkal több vér fog tapadni a kezéhez ennek az embernek, mint eddig valaha is - adja ismét a tudtomra. - Rohanjatok és ne álljatok meg, míg el nem hagytatok New Yorkot.

***

  Reszketve ülök a földön, még mindig azt próbálva feldolgozni, amit hallottam. Szereti őt és sosem lesz képes nem szereti, mert ő volt az a lány, akivel össze akarta kötni az életét végleg. Az sem érdekel, hogy meg akarnak ölni, ha én meghalok, akkor nekem csak jobb lesz, viszont azt még most sem szeretném, hogy Harry-nek vagy a többieknek bántódása essen. Annak ellenére, hogy ő nem szeret, átvert én még mindig szerelmes vagyok belé és most, hogy végre képes lettem volna neki bevallani, ő mindent eldobott ami csak lehetett volna közöttünk.
  A hajamba túrva próbálom magam annyira összeszedni, hogy képes legyek őket kihozni onnan, majd eltűnni innen, hogy ne eshessen bajuk, míg én egy pillanatba, amikor nem figyelnek rám, lelépek és visszajövök ide, hogy ők biztonságban legyenek. 
  - Brit - hallok rohanó lépteket, meg egy hangot, ami pár perce darabokra szakította a szívem. - Mi a baj? Miért sírsz, ki bántott? - bombáz a kérdéseivel, miközben kezei közé kap, de én egyből ficánkolni kezdek.
  - Engedj el, Harry! - suttogom megtörten. - Ne érj hozzám! - bújok ki a karjai közül. - Soha többé... - erőltetem magam lábra. - El kell innen tűnnötök, mindent elmondok, de most azonnal menjünk innen - nézek a többiekre. - Most! - mondom újból, amikor mindenki még mindig döbbent szemekkel néz rám, kivéve Niall-t.
  - Na jó - mordul fel Harry. - Nem tudom, hogy mi történt veled, de ha ennyire kiborultál, akkor tűnjünk el innen és a szállodába mindent megbeszélünk majd - fogja meg a kezem, majd kezd el maga után húzni. 
  Én Harryvel voltam egy kocsiba, mivel kettesben szeretett volna jönni velem, gondolom a kiborulásom miatt, de persze azt nem tudja, hogy mindennek ő az oka. Ő tehet róla, hogy ismét összetörtem és másodpercek alatt újra felépítettem a falaim, amik már erősebbek, mint valaha voltak. A többiek Niall-vel mentek és miután megbeszélték, hogy később találkozunk, miután mindenki kicsit leghiggadt. Lehiggadni? Nevetséges. Én már sosem leszek nyugodt, csak ha jó messzire kerülök ezektől a személyektől. Leginkább Harrytől. Hinnem kellett volna magamnak, amikor fenn akartam tartani a falaim, okos döntés lett volna, de az ember csak a hibáiból tanul.
  - Gyere ide - mondja Harry, amint a szobába érünk és az ágyra ül, de én csak a fejem rázom. - Brit, gyere ide! - ismételi meg magát. - Mit tettem, hogy ismét nem állsz velem szóba?
  - Komolyan ezt kérded tőlem? - nevetek fel hisztérikusan. - Odamegyek hozzád, abba az épületbe, ahol ki tudja hányan vannak, akik el akarnak kapni engem, azért, hogy közöljek veled valamit, félretéve a félelmem, és nekem azt kell hallanom, hogy te mennyire szereted Libbyt és milyen életet tervezel vele? Megértem, hogy szereted, de te nem úgy beszéltél róla, mintha lenne még hely a szívedben egy másik személynek is, hanem csak úgy, mintha ő létezne számodra, kizárólag ő. Pedig el sem tudom mondani, hogy hányszor néztél a szemembe majd mondtad ki, hogy szeretsz, ami mindig hazugság volt. Bíztam benned, mert bízni akartam, mindazok után, ami velem történt és újra megbántam. Kétszer törték össze a szívem, de a tied ezerszer jobban fájt, mint az előző, mert te mindent tudtál rólam, minden titkom és mégis játszadoztál velem. Milyen ember vagy te? - rogyok a földre miközben a könnyeim megállás nélkül csorognak végig az arcomon, majd a nyakamon, míg a pólóm be nem issza őket.
 Harry csendben ül, meg sem mozdul, tehát ezzel nekem ad igazat. Tényleg képes volt ismét összetörni engem, pedig megígérte, hogy nem fogja hagyni, hogy bajom essen. Most pedig hetekre rá itt ülök előtte, összeroppant szívvel, amibe ő még belerúg párszor a szótlanságával.
  - Figyelj - kezd bele, majd ül le elém. - Fogalmam sincs, hogy mennyit hallottál abból, amit mondtam Walkernek, de biztosan nem az egészet...
  - Még szép, hogy nem... - szipogom. - Eszem ágába sem volt végighallgatni, hogy milyen fontos neked, míg én csak egy senki vagyok a szemedben.
  - Ez nem igaz - fogja meg a kezeim, majd kulcsolja össze az övéivel, hiába próbálom megakadályozni. - Az elején tényleg Libby-ről beszéltem neki, de utána te jöttél. Megmondtam neki, hogy sosem gondoltam volna, hogy valaki képes lesz átvenni a helyét a szívemben, de úgy látszik mégis, mert téged az utamba küldtek és ennek köszönhetően érzem újra azt, hogy talán lehetek az a személy, aki régen voltam. Ahogy azt is közöltem vele, hogy még egy szerelmem nem veheti el tőlem, mert érte bármire képes vagyok, hogy életben tartsam, mert szeretem. Szeretlek - emeli fel az álam.
  - Miért hinnék neked? - motyogom. - Honnan tudjam, hogy nem akarsz átverni?
  - Sosem hazudtam még neked - néz a szemeimbe. - Most sem teszem, de ha nekem nem hiszel, akkor kérdezd meg Niall-t, ő is hallotta minden szavam. Miután kijöttünk irtó dühösen nézett rám, majd megrázta a fejét és annyit mondott, hogy egy igazi balfasz vagy és lesz mit megmagyaráznod, amiből én persze egy szót sem értettem, de már világos minden. Hallottad mit mondtam, de nem hallgattál végig, ahogy nem egyszer tetted eddig. Szóval ha nekem nem is hiszed el, kérdezd meg Niallt róla.
  - Nekem most szükségem van egy kis időre - sóhajtok fel. - Bízni akarok benned, de nem megy, míg magamban nem tisztázom a dolgokat - húzódóm el tőle. - Viszont amíg a folyosón voltam, valakivel beszéltem, aki közölte velem, ha nem álltok le, akkor meghaltok, ahogy én is ha elkapnak, kérlek Harry hagyjátok, hogy a rendőrök oldják meg, mert sosem bocsájtanám meg magamnak, ha miattam esne bajod, bajotok - suttogom.
  - Renden. Sosem hagynám, hogy bajod essen, és nekünk sem fog, nyugodj meg - simít ki egy tincset a szememből. - Én mindig itt leszek neked - hajol hozzám, majd nyom egy puszit a homlokomra. - Holnap hajnalban indulunk vissza - szólal meg, mielőtt kilépne a szobából.

***

  Három napja visszajöttünk, én pedig pontosan ennyi ideje ülök a szobámban, otthon, távol Harrytől a gondolataimba merülve. Igaz, hogy minden nap átjön és én ki is megyek hozzá, viszont a köszönésen kívül egy szót sem szólok hozzá. Csendben ülünk egymás mellett a tévét nézve, ami tudom, hogy számára nem elég, viszont én most képtelen vagyok többre. Mindenki tudja, hogy történt valami közöttünk, de valamiért senki sem akarja kiszedni belőlünk, még Andrew sem. Úgy látszik végre rájött, hogy nem kell minden apróságról tudnia. 
  - Jól vagy? - kérdi csendesen a mellettem ülő göndör, mire én csak megvonom a vállam. - Nézd - fordul felém, mire én sóhajtva nézem tovább a tévét, bár fogalmam sincs mi történik az adásban, mivel végig csak azon jár az agyam, hogy itt ül mellettem mégsem ér hozzám, pedig mennyire szeretném, csak hát az agyam nem engedi megtennem egy aprócska mozdulatot sem.  - Nem tudom, hogyan tehetném jóvá az egészet és elhitetni veled, hogy nem vagy pótlék, sosem voltál és Libby a szívem egy másik részében van, bezárva, míg a te ajtód nyitva van egy másik zugban várva az újabb emlékeket. Bármennyire akarod magaddal elhitetni, hogy át akarlak verni nem fog menni, ugyanis tudom, hogy azért jöttél oda, hogy elmondod, hogy szeretsz, ahogy én is téged. Pontosan ez fog megakadályozni abban, hogy szakadj tőlem.
  - Mi? - kapom rá a fejem. - Honnan veszed ezt? - kérdem tőle, mire ő csak elmosolyodik. - Megölöm Niallt - morgom az orrom alatt.
  - Nem szükséges - legyint. - Ő nem árult el semmit, te magad voltál, amikor közölted velem mi a baj még a szállodában. Te szóltad el magad akaratod ellenére, én pedig boldogabb nem is lehetnék, hiszen ha egyszer sikerült magad rávenned akkor máskor is fog, csak el kell jöjjön az a pillanat. 
  - Sosem mondtam ki neked ezt konkrétan - szűkül össze a szemem. - Csak feltételezted.
  - Az meglehet, de most Niall-vel elárultad magad - vigyorog rám.
  - Utállak - dünnyögöm.
  - Én pedig szeretlek - hajol hozzám közelebb, majd nyom egy puszit az arcomra. - És szeretném, ha visszajönnél hozzám - teszi hozzá halkan. - Adok, amennyi időt csak szeretnél, de látni akarom, hogy eszel rendesen és alszol, amit itt nem tudok ellenőrizni.
  - Milyen szerencse - csattanok fel. - Eszem és alszom is, amikor van hozzá kedvem - vágom hozzá. - És már megmondtam, hogy szükségem van egy kis gondolkozási időre.
  - Amit én meg is adtam neked. Mindketten tudjuk, hogy már első este végeztél az egésszel csak félsz, ami normális és érthető, de nem szabad elzárkóznod, hadd segítsek neked, hogy visszaszerezhesd a belém ültetett bizalmad - mosolyog. - Gyere vissza hozzám, kérlek. Szükségünk van egymásra, mindketten tudjuk. 
  - Te ezt nem értheted, Harry - emelem rá a tekintetem. - Én bízni akarok benned és legbelül bízom is, de aztán amikor történik valami, még ha van is rá magyarázat, azt érzem, hogy nem szabad bíznom benned. Ez bonyolult. És...
  - Nyugodj meg - fogja meg a kezem. - Tudom, hogy nehezedre esik elhinni, de el tudom képzelni milyen az erős bizonytalanság, és megértelek, de szükségem van rád, ahogy neked is rám, ezt tudod te is, mellettem nyugodtabb vagy még akkor is, ha baj van közöttünk - húz közelebb magához. - Gyere vissza velem, haza.
  Igaza van Harrynek, szükségem van rá, ahogy neki is rám, mivel együtt tényleg nyugodtabb vagyok, jobban alszom és sokkal kevesebb rossz gondolat halad át az agyamon, de félek és ezt baromira utálom magamban. Igazából már rég megbocsájtottam neki az egészet, de csak a szívemben, még nem tettem túl magam rajta és nem is tudom, ha egyszer ez sikerülni fog, viszont azon leszek, hogy így legyen, mivel most már be merem magamnak vallani, hogy szeretem, ahogy egy nap majd neki is képes leszek a szemébe mondani.
  Közelebb férkőzve hozzá, rejtem arcom a nyakába, mire szorosabban ölel magához. Megkönnyebbült. Tisztában van vele, hogy milyen nehéz eset vagyok, a hónapok teltével megtanulta, és biztos vagyok benne, hogy minden óra elteltével egyre biztosabb volt benne, hogy most nincs megoldás és végleg elveszített, de nincs így.
  - Segíts pakolni - suttogom. - De időre még mindig szükségem van, de tudd, hogy nem veszítettél el - teszem hozzá. - Nem lennék képes téged elhagyni, nem azok után, ami történt.
  - Ezt magamtól is tudtam - nevet fel - csak tőled akartam hallani, tudod az egómat növelni kell, nem vehetem el tőled a lehetőséget.
  - Szemét - nevetek fel, a vállára csapva.
  Felállva a szobám felé indulok, ahol kihúzom az ágyam alatt tartózkodó táskát, majd az ágyra dobom. Kiveszek néhány szükséges ruhát a szekrényből, majd beledobálom, a rajtam lévő ruhákkal együtt, mit sem törődne Harry jelenlétével.
  - Te most így akarsz engem büntetni? - jelenik meg a hátam mögött.
  - Miért tenném? kérdem ártatlanul. - Hiszen már mindent láttál, akkor ez miért lenne számodra büntetés?
  - Talán azért, mert láttam, de most nem lehet az enyém - morogja - még
  - Így jártál - vonom meg a vállam.
  Tíz perc alatt minden szükséges holmim a táskámban van, anyáéktól is elbúcsúztam és már Harry háza felé tartunk. Annak ellenére, hogy pár perce még baromi szomorú voltam és nyugtalan, a jelenléte és a tudat, hogy ismét egy házban leszünk, megnyugtat, hiába vagyok összezavarodva. Ő számit nekem, és érte képes vagyok félretenni a kétségeim egy pillanatra, úgyhogy csak dolgoznom kell rajta és akkor minden rendben lesz közöttünk. 
  - Min mosolyogsz, ennyire? - kérdi miközben egy pillanatra felém tekint.
  - Fura vagyok - nevetek fel. - Tudod fél órája még maga volt a pokol a napom, még mindig az, de már itt vagyok veled és kicsit jobb lett minden, pedig még mindig kétségem van, de nem érdekel, mert ma éjjel nyugodtan fogok aludni, melletted.
  - Szóval végre bevallod, hogy nélkülem nem alszol jól - vigyorog.
  - Én sosem tagadtam - jelentem ki - most sem azt mondtam, hogy jól alszom, hanem alszom rendesen, az már egy másik dolog, hogy rémálmaim vannak.
  - Ma én fogok rád vigyázni, és senki sem zavarhatja meg az álmod - állítja le a motort.
  A kocsiban ülve még nem is voltam annyira álmos, viszont amint Harry szobájába érünk és megpillantom az ágyát, azonnal eluralkodik rajtam a vágy, hogy rávessem magam és lehunyjam a szemeim. Harry nevetne nézi, ahogy az ágyat tekintem, majd mit sem törődve azzal mennyire néz hülyének kapom le a nadrágom, majd pólóban ugrok az ágyába.
  - Látom valaki álmos - kuncog, miközben leteszi a táskám. - De nem vagy egyedül - bújik ki a pólójából, mire beharapom a szám. - Én is ott szeretnék melletted lenni, szóval menj arrébb - indul meg felém.
  - Ahogy parancsolja uram - teszem amit kért.
  - Sosem fogom megszokni a hangulatingadozásaidat, de örülök, hogy ebben a percben boldog vagy, mellettem - bújik mellém. - Jó éjt, szerelmem - suttogja, miközben magához ölel és szabad kezével lekapcsolja az éjjeliszekrényen lévő lámpát.
  Hetvenkét óra elteltével, azt hiszem most fogok a legjobban aludni, hiszen ebben a pillanatban annak a pasinak a karjai közt vagyok, akit mellett biztonságban érzem magam, aki képes elriasztani a rémálmaim és akit legyen bármilyen nehéz is bevallani, szeretek történjék bármi.

  Fogalmam sincs hány óra lehet, de még biztosan éjszaka van, amikor a telefonom csengésére ébredek. Brit csak morogva fordul a másik oldalára, majd húzza a fejére a legközelebb lévő párnát, hogy tompítsa a hangot. Morogva kapok a készülék után, majd pillantok a képernyőre. A rendőrség.
  Ledobva magamról a takarót pattanok ki az ágyból, majd rohanok le a földszintre, hogy nyugodtan tudjunk beszélni, mivel fontos lehet, ha éjjel kettőkor zavarnak vele.
  - Elnézést Mr.Styles a késői zavarásért, de azt mondta, hogy szóljunk bármi történik, nem számít hány óra - kezd bele a már jól ismert hang.
  - Igen, ezt mondtam, szóval mi lenne ha elmondaná, hogy mit találtak, mert ugyebár találtak valami nyomot, igaz?
  A másik vonalról csak egy sóhajtást hallok. Tisztában vagyok vele, hogy nem tetszik nekik a modorom, de sajnos ez van. Nem mozgattak meg minden szálat, hogy a kedvembe tegyenek, akkor mi a francért kellene kedves lennem velük, majd akkor ha képesek lesznek végre rámutatni azokra a barmokra a bűnüket, akkor majd megérdemlik a tiszteletemet.
  - Mivel ön elég akaratos, ahogy a volt szerelme öccse is, ezért újra átnéztük a kamerák felvételeit, amik a gyilkosság környékén voltak. Találtunk egy kocsit, ami pont ugyanúgy néz ki, csak a rendszáma nem látszik, tisztán, de azon dolgozunk és megoldjuk. Két személy ül az autóban, és mindketten azok akiket ön és a többiek is említettek. Ha ez a nyom megvan és össze lehet kötni a kocsikat, akkor már van elég bizonyítékunk a tettesek ellen.
  - Mi az, hogy eddig ezt nem látták? - csattanok fel. - Magunk nyomozók nem igaz? Az a dolguk, hogy minden apróságot észrevegyenek.
  - Ez így van, de több szem többet lát, ezt már az elején is meg kellett volna tennünk, csak... mindegy nem számít. A másik dolog, amiért hívom. Ha elkapjuk őket, akkor az egész csapatot le tudjuk buktatni, mivel Dave Hell hajlandó ellenük tanúskodni, vádalkúért cserébe. Itt a nagy lehetőség, hogy elkapjuk őket.
  - Amire már hónapok óta várok, szóval ne várja el, hogy gratuláljak - morgom. - Tegyenek meg mindent, muszáj őket elkapniuk, mivel nem engedhetem, hogy még egy szerettemnek ártsanak, remélem érthető voltam!
  - Azon leszünk uram - adja a tudtomra. - Ha van valami fejlemény, szólunk. Viszlát!
  Nehezemre esik elhinni, hogy végre ezek a barmok is találtak valamit. Persze jobban örültem volna, ha mindez mondjuk azelőtt történik meg, hogy elmegyünk New Yorkba, és szétverem azt a barmot, de ez van, ha majd a bíróságon felhozza, az esküdtszék ezért nem ítélhet el. Különben is, szerintem már akkor bűnösnek fognak mindenkit tartani, amint elolvassák az aktákat. Egyik épp elméjű ember sem lenne képes ártatlannak mondani egy olyan személyt, aki lányokkal kereskedik, meg persze gyilkoltat is, bár ez nem bizonyítható rá.
  Úgy látszik ez a nap mégsem olyan rossz, mint reggel amikor felébredtem és ismét nem volt mellettem Brit. Most itt van és a rendőrség is megerőlteti magát, még Dave közbeavatkozása is jó jel, szóval boldogabb nem is lehetnék.
  Dobok egy üzenetet a srácoknak, hogy délben jöjjenek át, majd lassú léptekkel indulok vissza a szobámba, ahol Brit mélyen alszik. Óvatosan bújok be mellé, majd ölelem át a derekát, mire felmordul. Annyira édes, amikor alszik és azért hisztizik mert egy kicsit megmozgattad ezzel felkeltve őt édes álmaiból.
  Szeretem őt, ahogy Libbyt is szerettem, de ő már a múltam, Brit pedig a jelenem és a jövőm. A jövőm, akivel együtt szeretnék élni és aki nem is lehetne boldogabb, amikor később elárulom neki a fejleményeket. 

***

  Később arra ébredek, hogy Brit a karjaimból akar kiszabadulni, sikertelenül, ugyanis minden próbálkozásánál egyre szorosabban tartom.
  - Harry! - szól rám. - Tudom, hogy fenn vagy - morogja, miközben próbálja lefejteni magáról a karjaim. - Be fogok pisilni ha nem engedsz el, figyelmeztetlek - pillant hátra a válla fölött.
  - Két perced van - adom a tudtára - különben utánad megyek - szólok utána mielőtt belépne a fürdőbe.
  Mosolyogva ébredtem, és ahogy észrevettem ő is jól aludt. Nem hittem volna, hogy egy személy ennyit tud segíteni a másiknak, de úgy látszik, akik egymásnak lettek teremtve, azok képesek elűzni a másik gondját puszta jelenlétükkel. Tudom ez baromi nyálas volt, de ez van. Én is lehetek érzelgős, bár ezt hangosan sosem mondanám, így ki. Azért még nem szeretném azt hallani, minden percben, hogy elvesztettem a férfiasságom.
  - Letelt! - kiáltok oda neki.
  - Jézusom - lép ki az ajtón. - Itt vagyok - forgatja meg a szemeit. - Min vigyorogsz ennyire? - lép hozzám közelebb.
  - Emlékszel, amikor éjjel megszólalt a telefonom? - kérdem, mire megrázza a fejét. - Pedig egy igazán hangosat morogtál, de nem számít. A rendőrség hívott. A lelkükre kötöttem, hogyha találnak valamit, akkor hívjanak nem számít az óra. Egy felvételen látszik a kocsi és a benne ülő személyek arca, ha a rendszám is megegyezik, akkor már van elég ok behozni őket - nézek rá. - Minden megoldódhat és te is biztonságban lehetsz, ha végre elkapják őket - mosolygok rá, miközben a dereka után kapva rántom magamra. - Biztonságban leszel és soha többet nem kell attól tartanod, hogy bánthatnak téged, vagy engem.
  - Miért nem keltettél fel? - ragyognak fel a szemei. - Tudod jól, hogy én is ezt akarom, már a kezdetek óta. Szólnod kellett volna, és megünnepelhessük! - ölel át, aminek következtében az egész teste az enyémhez préselődik.
  - Megtehetjük most is - lehelek egy puszit a nyakára, mire az egész teste beleremeg.
  - De ez azt jelentené, hogy elfelejtettem mindent neked - emeli fel a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni. - De tudod mit fél órára kikapcsolhatjuk az agyam és csak a szívemre hallgathatunk - kacsint rám - hiszen ez valami olyan dolog, amit nem hagyhatunk ünneplés nélkül - hajol az ajkamra.
  - Ebben egyetértünk - simítok végig a derekán. - Agy kikapcs, szív pedig ezerrel verjen - csókolom meg.


Sziasztok! Tudom sok idő telt el, amit sajnálok, de itt az új rész. Be kell valljam, most, hogy ezerrel közelítünk a végéhez már hiányozni kezd a blog, de nem kell aggódni, egy másik Harrys sztori alakul a fejemben, bár ott rövidebb részek lesznek, de azért ígérem jó lesz. Szerintem ez az eddigi legszarabb rész, de azzal nyugtatom magam, hogy rég írtam és kijöttem a gyakorlatból, viszont ígérem lesz még érdekes rész. Főképpen az utolsó kettő. Abba mindent beleadok. Különben az eltűnésem egyik oka, hogy egy sztorin dolgozom, amit lehet egy nap majd kiadok, a másik oka, pedig az, hogy egy új családtagunk lett, méghozzá egy kiskutya. Az én kis Bonniem, aki velem fog jönni ősszel az egyetemre. Ha valaki kíváncsi rá, akkor a facebookomon találhat róla képeket, vagy akár az instagramomon is. Hamarosan jelentkezem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése