2016. november 27., vasárnap

2.évad - 10.rész


Kettesben töltött percek


  Mivel még mindig irtó dühös voltam Harryre, hogy nem szólt a költözésről, csak úgy egyeztem bele, hogy még ma átmegyek hozzá, ha külön szobában alhatok. Persze tudom, hogy ezzel nem csak őt, hanem magamat is büntetem, de szükségem van egy szabad éjszakára, amikor a gondolataimba merülhetek és átgondolhatom azokat a dolgokat, amiktől félek... Az utóbbi időben annyi ilyen gyűlt a listámra, hogy lassan kezdem azt érezni, hogy több dologtól félek, mint amitől nem, ami tudom, hogy nem helyes, hiszen még fiatal vagyok... de sajnos egy olyan fiatal, aki már sokkal több mindent átélt, mint a legtöbb idős ember egész életében. 
  - Ha szükséged lenne rám, itt leszek a melletted lévő szobában - szólal meg, amint felértünk a lépcsőn. Látom rajta, hogy legszívesebben elkapná a karom és a szobájáig meg sem állna velem, de tudja, hogy nem teheti meg, mert azzal azt érné el, hogy eltávolodjak tőle. Lehetséges, hogy nem állítanám meg benne, hiszen olyan közel került hozzám és már annyira megszoktam, hogy a karjaiban alszom, hogy ez az éjszaka nélküle magányos lesz. Ez az amitől a legjobban félek. Ismét közel engedtem magamhoz valakit, és attól tartok, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem - pedig belül érzem, hogy nincs így - és újra magányosnak érezném magam, amiből valószínűleg már nem másznék ki, mivel nem lenne ki elérje nálam. Ha elveszteném, abba beleőrülnék. - Mi a baj? - lép hozzám közelebb. - Brit - érinti meg lágyan az arcom - miért csillognak ennyire a szemeid? Mi történt?
  Szemeimet behunyva sóhajtok fel. Gyenge vagyok, annyira gyenge vagyok a közelébe, hogy azt nem tudom leírni. Egy lány, az én koromból nem fél ennyire mindentől, de én igen. Sokszor arra is gondolok, hogy mi van, ha ez az egész csak egy véget nem érő álom? Mi van, ha még nem szöktem meg, ha nem találkoztam vele és sosem fogok, mert mindez csak a képzeletem szüleménye egy ütés miatt?
  - Nem akarlak beengedni abba a szobába, ilyen állapotban - suttogja aggódóan. - Nem akarom, hogy magadba légy a fájdalmas pillanatokban, tudnod kell, hogy nem vagy egyedül. Én itt vagyok neked - simít végig az arcomon, majd húz magához közelebb.
  - J-jól vagyok - remeg meg a hangom. Lassan emelem fel a kezeim, majd helyezem a mellkasára, ahol egyből megérzem milyen gyorsan ver a szíve. Behunyt szemekkel simulok az ölelésébe, abban bízva, hogy így képes leszek megnyugodni és elhitetni magammal, hogy ő nem ver engem át, sosem hagy magamra.
  - Hát persze - karolja át a derekam. - Remegsz - motyogja. - Tudom, hogy ilyenkor nem jó erőltetni, de kérlek mondd el, hogy mi bánt, utána sokkal könnyebb lesz, hidd el nekem. Talán még segíteni is tudok neked, csak ne zárj ki.
  - Félek - jelentem ki egyszerűen. Karjai szorosabban ölelnek, próbál megnyugtatni és biztosítani róla, hogy nincs okom félelemre, csak az a baj, hogy ebben soha az életbe nem lehet biztos, teljesen. - Nem Kittől, nem is a bandájától... hanem magamtól - teszem hozzá halkan. 
  - Ez normális Brit - kezd el ringatni. - Nehéz időket éltél át, csalódtál és most azt hiszed, hogyha újra érezni kezdesz, akkor ugyanaz lesz majd. Attól félsz, hogy a szerelem fájdalmat fog neked okozni, hogy én ártani fogok neked. De tudnod kell, hogy sosem tennék ilyet veled. Képtelen lennék rá, éppen ezért vagyunk itt, ezért engedem, hogy te dönts, hogy velem szeretnél-e aludni vagy sem. Azért hoztalak az otthonomba, mert itt meg tudlak védeni, itt veled lehetek mindig, biztathatlak és elhitethetem vele, hogy nem vagy egyedül és nem is fogom hagyni, hogy ez valaha megtörténjen, 
  - Rendbe leszek, de most tényleg magányra van szükségem... - húzódom el tőle.
  - Ahogy szeretnéd - néz le rám - de ígérd meg nekem, ha nem érzed jól magad, akkor szólsz nekem és nem próbálod egyedül átvészel az érzést, mert azt szeretném, ha bíznál bennem, ha látnád, hogy képes vagyok kezelni a dolgokat és megnyugtatni téged - néz a szemeimbe.
  - Megígérem - lépek tőle hátrébb, majd erőltetek magamra egy mosolyt és indulok el a szoba felé, ahol ma éjszaka biztosan egy szemhunyásnyit sem alszom majd. 
  Amint bezáródik mögöttem az ajtó, egyből leengedem a leplem és nem próbálom elrejteni mennyire szenvedek ebben a percben. Utálom magam és ezt az egész helyzetet, hiszen ha akkor nem történt volna semmi, ha nem lettem volna bele tejesen szerelmes, akkor most nem éreznék ilyen mély fájdalmat, ha arra gondolok, hogy mi történhet. Akaratom ellenére is hozzá hasonlítom az egész helyzetet, pedig nem akarom. Tisztában vagyok, hogy Harry nem olyan. Az ő ölelése és közelsége teljesen más reakciót vált ki belőlem, mint akkor, de bennem van, hogy akkor is bíztam valakiben, aki azt mondta sosem tudna nekem ártani mégis megtette. Más lány a helyemben sokkal inkább attól tartana, hogy újra megtalálják és visszaviszik arra a helyre, de engem nem érdekel. Sem a sebeim, sem az, hogy újra fájdalmat okozhatnak nekem, mert az csak külső fájdalom, de amit most érzek, az belül van, sokkal erősebb, mint egy maradandó ütés. A legjobb dologtól félek a legjobban, attól ami örömöt és boldogságot kellene nekem okozzon fájdalmat és szorongást hoz.
  Nem tudom elképzelni a napjaimat, Harry ölelő karjai, puszijai és azoktól az apró tetteiből származó törődés nélkül. Egyszerre vált ki belőlem két érzést, ami teljesen az ellentétei egymásnak. Nem tudom, hogy mit kellene tegyek. Nem tudom, hogy képes vagyok teljesen megnyílni neki. Elmondani mindent, amit gondolok és érzek. Elmondani a teljes igazságot arról, amit iránta érzek. Bevallani a félelmeim, amik valószínűleg sosem szűnnek majd meg. Képes lenne ugyanúgy tekinteni rám, miután bevallom neki, hogy attól félek és tartok a legjobban, hogy fülig beleszeretek. A pánikrohamaim is ezért vannak, mert ez az érzés a múltam idézi fel bennem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire rossz lehet egy trauma kezelése, de most, hogy már én is a része vagyok nem ítélem el azokat, akik nem voltak képesek azt mutatni, hogy velük minden rendben, mert ha jobban belegondolok ki tudja az én falam meddig bírja még?! Szinte biztos vagyok benne, hogy bármelyik pillanatban leomolhat és akkor én is a padlóra kerülök. Persze lenne segítségem felállni, és be is válna, hiszen valami csoda folytán tudja, hogyan kell engem kezelni. Mit kell mondani, vagy tennie, hogy megnyugodjak, de mi van, ha nem fogom beengedni, vagy mindezt úgy teszem, hogy ne tudjon róla. El akarom majd lökni magamtól, bár tudom, hogy nem fogja feladni, de mi lesz velem addig míg meg tud majd győzni, hogy szükségem van a segítségére?
  Lábaimat felhúzva ülök az ágyon egy száll pólóban és arra gondolok, hogy mit kellene tennem. Maradjak itt és folyamatosan tartsam magamban azt az érzést, ami lassan felemészt, vagy menjek át hozzá és engedjem, hogy elterelje a figyelmem, hogy azt mondogassa minden rendben lesz idővel. Melyik lenne a helyes?
  Szemeimet behunyva veszek néhány mély lélegzetet. Ki kell kicsit tisztítsam az elmém, mert így meg fogok őrülni és olyat fogok tenni, amit megbánok. Fél perc múlva kezdem úgy érezni, mintha valaki figyelne, ezért gyorsan nyitom fel a szemeim, majd nézek körbe a szobába, mire egy árnyékot fedezek fel a sarokba. Megdermedek. Hallucinálok? Vagy tényleg itt van? Egy pislogás után már senkit sem látok ott, így egyből rájövök, hogy ez csak egy kép volt, amit a fejem kreált.
  Gondolkozás nélkül állok fel az ágyról, majd indulok el az ajtó felé. Igen azt mondtam, hogy egyedül kell lennem, de nem akarok. Szükségem van rá, és itt van mellettem, akkor én miért vagyok egy másik részen? Tiszta hülye vagyok. Óvatosan nyomom le a szobája kilincsét, majd kezdek el az ágya felé sétálni. Próbálok csendes lenni, bár szinte biztos vagyok benne, hogy hallotta az érkezésem és még nem alszik, hiszen ismer annyira, hogy tudja úgyis itt kötöttem volna ki mellette az éjszaka folyamán.
  Amint az ágy szélére ülök két kar ölel át, amitől először megijedek, hiszen észre sem vettem, hogy megmozdult, de amint megérzem az illatát elengedem magam. A mellkasának dőlve hunyom le szemeim és adom át magam az érzésnek. Egyik keze a hasamról a lábamra csúszik, majd kicsit közelebb húz magához, míg az ölébe nem kötök ki. Arcát a nyakam és a vállam közé rejtve ölel, miközben a bőrömön érzem a lélegzését, amitől kiráz a hideg.
  - Örülök, hogy átjöttél - suttogja a bőrömre. - Ha te nem teszed meg, én tettem volna, amit valószínűleg zaklatásnak vettél volna, hiszen te megmondtad, hogy magányra van szükséged - teszi hozzá, - Jól vagy?
  - Nem - rázom meg a fejem - de jobban leszek, mert érzem, hogy itt vagy velem.
  - Mindig itt leszek neked, csak egy szavadba kerül és tartózkodjak éppen bárhol, amilyen gyorsan csak tudok itt fogok teremni - nyugtat meg, miközben egy lány puszit nyom a bőrömre.
  Szavai megnyugtatnak, süt belőle, hogy tényleg fontos vagyok neki és törődik velem. Azt akarja, hogy bízzak benne és ne gondoljam azt, hogy át akar verni és csak azért mondja, hogy utána összetörjek, amikor nem jön majd. Már annyiszor bebizonyította, hogy számíthatok rá. Annyi mindent tett értem, legyen az bármilyen apróság számomra igen nagy jelentősége van.
  Lassan húzódom el tőle, majd fordulok meg a karjai között. Annak ellenére, hogy már mindketten tudjuk mit érez a másik nem igazán próbálkozik egyikünk sem többnél egy puszinál. Én többet szeretnék és biztos vagyok benne, hogy ő is így érzi, csak fél, hogy elijeszt vele, éppen ezért kell nekem tenni valamit, hogy rávegyem.
  Csak a hold világít be a szobájába, de így is sikerül kivennem, hogy szemei csillognak. Közelebb hajolok hozzá, míg a homlokom az övéhez nem ér. Azt hiszem ilyen merész rég voltam, évekkel ezelőtt és sosem gondoltam volna, hogy valaha még leszek, de csak találkoznom kellett vele, hogy ez megváltozzon bennem.
  - Azt szeretném - suttogom szemébe nézve - hogy tereld el a figyelmem - fejezem be lassan. Pimasz mosoly jelenik meg az ajkán, ami engem is mosolygásra késztet. Pontosan tudja, hogy mit értek ezalatt. Akkor is ezt kértem tőle, amikor először csókolt meg, persze az teljesen más helyzet volt, de nem számít, hiszen tudja mire gondolok. - Én is szeretném - motyogom, mikor észreveszem, hogy habozik, bár látszik rajta, hogy szeretné.
  - Azt akarod, hogy megcsókoljalak? - kérdi mély hangon, mit aki éppen most ébredt fel. - Hallani akarom, ahogy kimondod - hajol hozzám közelebb, de még mindig nem érinti össze az ajkainkat.
  - Igen, azt szeretném - lehelem.
  Mosolyogva nyom egy puszit a számra, mire én felnyögök. Látszik rajta, hogy igazán jól szórakozik rajtam és ez nem tetszik. Megnyílok neki, sikerül rávennem magam, hogy megtegyem azt a bizonyos lépést, és ő akkor csak játszadozik. Duzzogva próbálok elhúzódni tőle, de amint észreveszi magához ránt és végre megcsókol. Nem is kell gondolkodnom azon, hogy viszonozzam-e vagy sem, mert amint megérzem az ajkát az enyémen, a testem átveszi fölöttem az uralmat, már nem én parancsolok neki, hanem a szenvedély. Egyik kezem az arcára másik a hajába simítom, közelebb húzva magamhoz. A keze a hátamról, lassan csúszik lefelé, míg el nem éri a pólóm alját és tűri feljebb, hogy kezét a bőrömhöz tudja érinteni. Amint a meleg tenyere érintkezik a bőrömmel, kicsit felemelkedem, aminek következtébe ő elveszti az egyensúlyát és hátradől magával rántva engem is, de a csókot egyetlen másodpercre sem szakítjuk meg. A pólóm immár szinte teljesen fel van csúszva és alig takar valamit a hátamból, de kicsit sem érdekel.
  - Nem csak örülök, hogy átjöttél, hanem egyenesen repesek az örömtől - dörmögi, amikor ajkaink elválnak. A mellkasára dőlök, mert akaratom ellenére is pír jelenik meg az arcomon. Érzem, ahogy szorosabban fonja körém a karjait, majd puszil a hajamba. - Itt maradsz? - kérdi pár csendes perc után.
  - Ha megengeded... - suttogom a bőrére.
  - Semmit sem akarok jobban, mint veled a karjaimba elaludni - tornázza fel magát. - Már mondtam neked, hogy veled sokkal könnyebb az alvás, mert nem érzem magam magányosnak és tudom, hogy biztonságban vagy.
  - Úgy látszik kölcsönösen segítünk egymásnak - suttogom, miközben lemászom róla, majd a takaró alá bújok. Amint ő is elhelyezkedik, közelebb húzódik hozzám, majd magára húz, és vigyorogva karolja át a derekam.
  - Máskor is letámadhatsz, ha szeretnéd - szólal meg, amikor már kezdtem azt hinni, hogy elaludt.
  - Te is megtehetnéd - suttogom, majd rögtön behunyom a szemeim, mert nem akarom, hogy rá kelljen néznem.

***

   Reggel én ébredek fel hamarabb. Szemeim előtt egyből megjelenik a tegnap este képkockái. Máskor is letámadhatsz - folyamatosan ez a pár szó kering a fejemben. Tényleg letámadtam volna? Jobban belegondolva biztosan nem egy sima csók volt a tegnap éjjeli, és eddig ilyen még nem is volt kettőnk között, de eluralkodott rajtam a vágy, és nem akartam magamon uralkodni, csak engedni, hogy valami más vegye át fölöttem az uralmat. Bízom benne, hogy nem értette félre, vagy legalább nem bánta meg. Én teljesen más helyzetbe vagyok, mint ő, mivel én nem vesztettem el a szerelmemet, vagyis de, de az nem olyan helyzet, mint az övé. Ő szerette és a szerelme viszonozva is volt, míg én még a mai napig is kételkedek benne, hogy ez nálunk valaha is úgy lett volna. Persze látom rajta, hogy továbblépett és próbálja lezárni a múltját, de egy apró része élete végéig hozzá fogja kötni. Egy része minden lányban őt fogja keresni, és belegondolva lehet, hogy én ellentéte vagyok Libbynek, de van egy közös részünk és attól tartok, hogy talán ezért kedvel. Mindketten szenvedtünk és mindkettőnkben van egy seb, ami sosem fog begyógyulni, ahogy róla is, rólam is gondoskodnia kell, mert egyedül nem tudok vele megbirkózni. Nem akarom, hogy hozzá hasonlítson, nem akarok Libby pótléka lenni. Hiába kapnék erre a kérdésre választ tudom, hogy nem tudnám elhinni. Mindig ott lenne bennem, hogy talán csak azért mondja, hogy nekem jobb legyen, de igazából nem is gondolja így. Ebben a pillanatban, ha tehetném eltűnnék innen, mert tudom, ha felébred észre fogja venni rajtam, hogy valami megváltozott és a tegnapit sem fogja szó nélkül hagyni, én pedig nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek válaszolni a feltett kérdéseire.
  - Miért nem alszol? - szólal meg, aminek következtében megugrok. - Min gondolkodtál az előbb ennyire? - támaszkodik a könyökére és úgy néz le rám, én pedig csak egy pontot nézek, mert tudom, hogy ebben a percben nem jó ötlet lenne a szemeibe nézni. 
  - Felébredtem és nem tudtam visszaaludni - suttogom.
  - Mi lenne ha a szemembe nézve mondanád? - fordítja feléje az arcom. - Brit, nem tudsz nekem hazudni. Ezt már azt hittem ezerszer bebizonyítottam neked.... nem akarom erőltetni, de tudod, hogy úgy helyes, ha őszinte vagy velem, mert csak úgy tudok neked segíteni - néz a szemembe. Tehát mi a gond?
  Sóhajtva nézek rá, hiszen tudom, hogy igaza van, de őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom. Nem akarom neki felhozni Libbyt, mert attól tartok, hogy elcseszném vele a hangulatát, sőt biztosan.
  - Csak a tegnapon gondolkodom - vallom be, hiszen részben ez is igaz. - Sok minden járt a fejembe mielőtt átjöttem volna... és még mindig nem tisztáztam dolgokat.
  - Azoknak a dolgok-nak köze van hozzám? - vonja fel a szemöldökét.
  - Úgyis tudod a választ, akkor miért kérded? - húzódom tőle egy kicsit távolabb. - Sok mindenkihez és mindenhez van köze, de hozzád is. Nem tudok pár kérdést tisztázni magamban, és ez zavar. Tudom, hogy most azt fogod mondani beszéljük meg és úgy könnyebb lesz, de ismersz annyira, hogy tudd nem könnyen beszélek az érzéseimről...
   - Tudom - simít ki egy tincset az arcomból. - Meg is értem, hiszen nekem sem igazán megy, de a félelmeid le kell győznöd és szabadjára engedned a gondolataid, hogy könnyebb legyen. Bármit is akarsz mondani, meg foglak hallgatni és segítek benne továbblépni, vagy bebizonyítom, hogy nincs úgy, ahogy gondolod. 
  - Nem akarok már kora reggel erről beszélni - motyogom. - Igazából sosem akarok...
  - De én - simítja tenyerét a derekamra, majd hajol a fülemhez - szeretném, ha beszélnél róla, csak így működik egy kapcsolat, Brit  - suttogja.
  - Khm... én nem tudtam, hogy kapcsolatban vagyunk - mondom zavartan, szemeimet lehunyva. Érzem, ahogy elmosolyodik, majd egy puszit nyom a nyakamra. - Mit csinálsz? - kérdem, amikor kezét a pólóm alá dugja.
  - Feszült vagy - suttogja - és szeretném, ha pár percre megfeledkeznél a gondokról és csak élnél. Lazulj el, aztán majd beszélünk, ha szeretnéd... én szeretném, de ez csak rajtad múlik.
  - Ez nagyon nem jó ötlet - veszem szaporábban a levegőt. - A tegnapit sem kellett volna - csúszik ki a számon, mielőtt még átgondolhattam volna mit is mondok.
  - De kellett volna - morogja. - Ezt csak azért mondod, mert félsz, de nincs mitől. Nem foglak bántani és semmi rosszat nem teszünk, és hidd el, ha én mondom ezt, akkor így is van. A vonzalom nem rossz dolog, ahogy az sem ha ezt közöljük a másikkal. És különben is, le tudnál állítani, ha akarnál, de nem akarsz... tegnap sem akartál, és te voltál, aki kezdeményezett... most csak azért mondod, hogy hiba, mert valamit a fejedbe vettél, ami egy nagy marhaság...
  Nagy marhaság, na persze. Nem hiszem, hogy az lenne, ha arra gondolok, hogy talán csak pótlék vagyok. Minden lánynak a fejében van ez a gondolat, amikor a pasi egy hosszú kapcsolatból lépett ki, de itt nem is kilépésről van szó, hanem kényszerített szakításról, sosem volt kimondva, de bekövetkezett. A halál választotta őket szét és így nagyon is normális, hogy tartok a bennem felmerülő kérdésektől. 
  Nem igazán tudok tisztán gondolkodni, amikor ilyen közel van hozzám, amikor megérint, mert bezárja a fejemben lévő gondolatokat és egy messzi tájra repít, ahol nincs semmi probléma, vagy kérdés, csak ő és az érintései, csókjai.
  Mosolyogva néz a szemembe, hiszen tudja, hogy nyert és nem fogom ellökni magamtól, majd böki meg orrával az enyémet. Megadva magam, fonom karjaim a nyaka köré, mire mosolya szélesebb lesz. 
  - Nem szeretem, amikor így tereled el a gondolataim - suttogom.
  - Dehogynem szereted - nevet fel. - Pontosan annyira élvezed, amikor ezt teszem, mint én, csak nem akarod magadnak bevallani.
  - Vagy inkább neked - motyogom. - Magamnak nem igazán tudok hazudni, de másoknak még megpróbálhatok...
  - Próbálkozni lehet, de nekem nem fogsz tudni. Ismerlek és tudom, hogy mit érzel, látom hogyan reagálsz arra, amikor ezt csinálom - simít végig a derekamon - ha akarnád se tudnád velem elhitetni, hogy nem élvezed - suttogja az ajkamra, mielőtt megcsókolna.

***

  Órák múlva a nappaliban ülünk, Niallel és Laylaval. Néha én is beleszólok a beszélgetésbe, de inkább a gondolataimba vagyok merülve. Amikor bejöttem a konyhából kétszer is meggondoltam, hogy hová üljek. Tisztában voltam vele, ha Harry mellé fogok, akkor fel fog nekik tűnni, hogy van valami közöttünk, ha nem mintha nem tudnák már alapból, de én kínosan érezném magam, így a fotelba ültem, ami Harrynek persze nem tetszett. Érzem, hogy már percek óta kíváncsian bámul, és próbál rájönni miért tartom tőle a távolságot. Szinte biztos vagyok benne, hogy azt hiszi a reggel történtek miatt, de hiszen csókokon kívül semmi sem történt, szóval tisztában lehetne vele, hogy nem az a baj. Utána nem beszéltünk semmiről, mert Niall megmentett ettől, amiért hálás vagyok neki. 
  - Ezt nem lenne szabad tudnom, de Paul ma beszélt valakivel telefonon, aki szeretne tőlünk egy privát koncertet az egyik bulin... még semmit sem említett, de van egy olyan érzésem, hogy a holnapi megbeszélésen erről is szó lesz - csacsogja Niall.
  - És még rám mondod, hogy hallgatózom - löki meg Layla nevetve. - Te nálam sokkal rosszabb vagy - nyújtja rá a nyelvét.
  Mosolyogva nézem a szóváltást, majd pillantok a kezemben lévő telefonra, ami sms-t jelez. Pillanatokon belül már Li üzenetét olvasom, ami mosolygásra késztet: Rég beszéltünk kislány. Tudom én, hogy elfoglalt vagy, de szánhatnál egy kis időt a barátnődre is, aki kíváncsi mi van veled... Minden oké, vagy szét kell rúgjak pár segget, esetleg a tied, mert egy beszari vagy, és még mindig távolságtartó? Akaratom ellenére is felnevetek, mire mindenki felém kapja a fejét.
  - Nem rajtatok nevetek - szólalok meg egyből. - Csak üzenetem érkezett és a barátnőm szeret érdekesen fogalmazni - teszem hozzá. 
  Lassan állok fel a helyemről azzal a szándékkal, hogy kimegyek telefonálni, de Harry nem így gondolja, ugyanis, amint előtte haladnék el, elkapja a kezem majd az ölébe ránt, aminek következtében kiesik a telefon a kezemből.
  - Héé - nézek rá csúnyán. - Nem szép dolog rángatni az embereket - nézek a szemeibe.
  - Menekülni sem az - morogja. - De most nem is fogsz, mivel nem engedlek el, ha akarnád sem - fogja át szorosan a derekam. - Ne foglalkozz velük, nem fognak semmit mondani és igazán hülyék, ha eddig nem jöttek volna rá, hogy valami van közöttünk.
  Morogva emelem fel a telefonom, majd helyezkedem el az ölébe, ha már köteles vagyok itt maradni. 
  - Én azt hiszem tudom milyen buliról van szó - folytatja Layla, mintha mi sem történt volna az előbb. - Codyék szerveznek egy nagyobb partit, és nekik kell egy zenekar - vonja meg a vállát. - Persze tudják, hogy ti ilyeneket nem igazán vállaltok, de azért egy próbát még megér, hiszen azzal semmit sem veszítenek.
  - Szerintem ez egy igazán jó ötlet - szólal meg Harry. - Lehet nem szoktunk ilyen eseményeken fellépni, de gondolom nem egész éjjel kellene énekelnünk és rég buliztunk egyet.
  - Ezt én is így látom, szerintem a többiek is benne lennének, de ez holnap úgyis kiderül majd. 
  Próbálok a beszélgetésre figyelni, de ez egyre nehezebben megy, mivel Harry leheletét érzem a nyakamon. Tudja, hogy ezzel az őrületbe kerget, de esze ágába sincs hagyni, hogy megmozduljak, mert élvezi, hogy lassan kezdem elveszteni a türelmem.
  Niallék távozása után duzzogva ülök a konyhában, teámat szürcsölgetve. Persze egyáltalán nem haragszom rá, de szeretném, ha azt hinné mégis, hiszen nem teheti meg mindig, amit szeretne. Tudom, hogy én is hibás vagyok benne és gyerekesen viselkedek, de jól esik néha ezt tenni...
  - Meddig fogod még ezt játszani? - kérdi az ajtóban állva. - Semmi rosszat nem tettem - tárja szét a karjait - viszont arra szeretnék kérdést kapni, mert a lehető legtávolabbi szabad helyre ültél tőlem?
  - Furán érzem magam, ha mások előtt magadhoz húzol - sóhajtok fel. - És különben is, ők a barátaid és a barátok szeretik kínos helyzetbe hozni a barátjukat, ha ilyet látnak.
  -  Brit - nevet fel. - Ők szerintem tudják mi van közöttünk és ha nem is, én magasról teszek rá. Ők pedig nem olyanok, amilyennek te látod őket. De nem azért jöttem, hogy erről beszéljünk - rázza meg a fejét, miközben közelebb jön hozzám. - A reggeli beszélgetésünkre most kerül sor, hiszen azt Niall megakadályozta. Tehát elárulod nekem, hogy mi bánt téged? - áll meg pontosan velem szembe.
  - Attól tartok, hogy elveszítelek, hogy felébredek egy nap és már nem leszel itt... kiderül, hogy ez az egész csak egy álom volt és ugyanott ébredek fel, ahol voltam... az is félelmet kelt fel bennem, amit érzek a közeledbe... de néha azt érzem, talán nem is engem látsz bennem, hanem egy másik személyt - adom ki magamból, mivel tudom, hogy úgysem hagyna addig békén, míg meg nem adom neki, amit szeretne. - Persze tudom, hogy nem egyszer bizonyítottad be nekem, hogy ez nincs így, de nem tehetek róla, ha nekem ez még kérdéses - nézek rá.
  - Mit kellene tennem, hogy elhidd nekem én nem fogok megszűnni sem eltűnni az életedből? - lép hozzám közelebb, miközben kezeit a két oldalamon támasztja meg. - Nem megyek sehová - mondja a szemeimbe nézve. - Itt leszek veled, amíg szeretnéd. Itt leszek neked, neked, nem pedig másnak. Téged látlak, és nem egy másik személyt. Tudom, hogy nehéz elhinni, nekem is az, hogy sikerül ezt így látnom, de így van. Téged látlak. Te is tudod, hogy az első igaz szerelmet az ember nem felejti el, de ez nem azt jelenti, hogy még egyszer nem lehet az, ha találkozik valakivel, aki fontos lehet számára, te az vagy. A közeledbe önmagam vagyok, nem fogom magam vissza. Szeretek veled lenni, minden percben, akkor is, amikor elutasítasz vagy menekülsz előlem, vagy éppen most, amikor úgy nézel rám, mintha egy szellem lennék. Tudom, hogy gondjaid vannak a bizalommal, ami normális azok után, ami veled történt, de én azon leszek, hogy ezt megtörjem. El fogom érni, hogy ne kételkedj a szavaimban. El fogom érni, hogy anélkül tudj szeretni, hogy mást látnál a dolgok mögött. El fogom érni, hogy megszűnjön számodra az a világ és csak azt lásd, ami most vesz körül. Be fogom neked bizonyítani, hogy létezik az igaz szerelem, csak ne lökj el magadtól - suttogja közel hajolva hozzám.
  - És ha nem fog sikerülni? - kérdem halkan. - Mi van, ha sosem tudsz meggyőzni róla?
  - Nem ismerek olyan szót - rázza meg a fejét. - Nálam nem létezik a soha. Mindent el lehet érni, csak idő és türelem kell hozzá, meg egy olyan személy, akiért megéri küzdeni, és úgy érzem, hogy érted képes leszek ezekre... képes leszek elfeledni mi volt, és a jelenben élni, veled... ha te is akarod.


Sziasztok! Tudom, sokat kések az új részekkel, de még nem szoktam meg ezt az egész időbeosztásos dolgot. Két parciális vizsgán vagyok túl és még kettő van, de most lesz egy kisebb szünet az egyetemen ezért, ma befejeztem nektek az új részt, a következőt nem tudom megmondani, hogy mikor fogom hozni, de nem a közeljövőben, viszont decemberben tuti lesz rész. Köszönöm, hogy velem vagytok és biztattok! Várom a véleményeiteket!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése